Cselekményséma és társadalomábrázolás a hard-boiled krimikben
– Úgy látszik, megint egy kelet-európai – dünnyögte Carey –. Nézd csak, Phil! Nemcsak kiskorú, hanem gyalázatosan gyerekes is. Úgy van kifestve, mint egy bohóc. Nem lehet több tizenkettőnél.
Ügyetlenül odakint vörös foltok a kislány száján. És egy ferdén vigyorgó vörös vágás a nyakán.
Tim Philby rendőrnyomozó mereven bólintott, és utat engedett az orvosnak és a rendőrségi fényképésznek. Mit mondjon? Az ébredő East Side ott zúgott körülötte. Mért is ne? Lassan hat óra. Ő, a Nagy Philby pedig elfordítja a fejét.
Ez már a harmadik lány ezen a héten – suttogta Carey. – Valami hiba támadt a gépezetben. Az ő gépezetükben – tette hozzá nyomatékkal.
Egy részegen dülöngélő, rasztafürtös lány diadalmasan felkacagott a szembenlévő bár ajtajában.
– Itthagyják az utcán a hulláikat. Mi pedig – ez a dolgunk, nemde? – segítünk a hibákat kijavítani – dohogott Carey.
– Úgy látszik, ez a jó Anglia sem a régi – szólt hátra az orvos vigyorogva. (… )1
Minden detektívtörténet egyazon hermeneutikus kódra, vagyis narratológiai eszközökkel könnyen felfejthető, ismétlődve variálódó játszmára épül: egy bűncselekmény elkövetésére és fokozatos felderítésére. A társadalmi tér, ahol a tettet elkövetik, csak a kód, a nyomozó és a bűnöző közötti játszma háttereként érdekes. Egy jó krimiben minden realista mozzanatnak (legyen szó akár egy „jellemző” helyszínről, egy részletesen bemutatott tárgyról, vagy akár egyes epizódszereplőkről) a játszmával összefüggő szemiotikai jelentősége van – így hát ez a valóságábrázolás természeténél fogva is más, mint a 19. századi nagyregények totális igényű társadalomábrázolása.
Az előfutárokat is az utókor teremti meg. Ám bonyolult a helyzet a detektívregény esetében, hiszen a krimi nemcsak „népszerű olvasmány”, hanem a posztmodern irodalom emblematikus műfaja is.2 De a metafizikus- vagy anti-detektívtörténetek3 és a hard-boiled schoolhoz sorolt, puhafedeles „kemény krimik” más-más közönséget céloznak meg, és talán – ámbár ez korántsem bizonyos! – másféle kritikai megközelítést is igényelnek. A metafizikus detektívregények elemzői (köztük magyar nyelvű elméleti-kritikai tanulmányok szerzői) 4 Edgar Allan Poe-t tartják a műfaj megteremtőjének, míg a „kemény krimikre” összpontosító írások5 az első nagy magándetektívek, a francia Vidocq és az amerikai Allan Pinkerton emlékiratait elemzik részletesebben.
A bűnüldözés már a 19. Században, az első magándetektívek korában sem csak társadalmi, hanem textuális-irodalmi feladat (is). Vidocq és Pinkerton emlékirataiban már kialakul a referencialitás és fikció, dokumentumszerűség és kalandregény a későbbi „kemény krimikre” oly jellemző egyvelege. Ebben a cikkben – Varga Bálinthoz hasonlóan – én is a hard-boiled thrillerek fikcionalitásával és referencialitásával és a „kemény krimik” kelet-közép-európai esélyeivel szeretnék foglalkozni.
Hermeneutikus kód (narratív séma) és realista mozzanatok (társadalmi környezet) viszonyát egyfajta mitológiának is tekinthetjük. Hiszen a bűnügyi regények detektívjei nemcsak azért mitikusak, mert Oidipusz módjára „rejtélyek” után nyomoznak, vagy mert Thészeuszként szállnak le az „alvilágba” – hanem mert a nyomozást a feladat köré szerveződő társadalmi valóság is mitikussá teszi. A nyomozás láthatóvá teszi a rendet, és a krimikből ismerős detektív-játszmák szabályai biztosítják, hogy ábrázolhatók legyenek bizonyos életformák (a „kemény krimikben” ezek tényleg alvilágok) tapasztalatai. Bármily furcsa, a realista regény hagyományát manapság többnyire ezek a hard-boiled krimik éltetik.
A detektívregény-szerző a játszma köré egyfajta simulacrum-valóságot épít – és a nyomozó (vagy az olvasó) ebben a „valóságban” próbál logikai indukció vagy intuíció segítségével „áruló jeleket” felfedezni. De nemcsak a rejtvényfejtő, hanem a múltat a tények, részletek segítségével „rekonstruáló”, tisztelő történész gondolkodásmódja6 is hasonlít a detektívekére. Léteznek a történelmi regényeket és hagyományos detektívtörténeteket kombináló regények7 (Gordianus-történetek, Rózsa neve stb.), ám a krimi és a történelmi regény között felvethető ennél szorosabb rokonság is, hiszen egy hangsúlyozottan kitalált, ám valóságosnak látszó térben mozognak a történelmi regények elbeszélői is. (A nyugati detektív prototípusa, a szivarhamuk fajtáiról is „tudományos” értekezést író Sherlock Holmes pedig azt a kérdést is felveti, hogy a múlt ilyen pozitivista eszközökkel egyáltalán megismerhető-e.)
De vannak más elbeszéléstípusok is, ahol valószerűség és játékszerűség oppozíciója működteti az elbeszélést. A lovagi epika hősei – attól függetlenül, hogy épp mely játszma vagy küldetés áll a történet középpontjában – egy aprólékosan bemutatott társadalmi szokásrendnek megfelelően cselekszenek. Ám a realista mozzanatok itt is csak alárendelten, a játszma (vagyis többnyire a „keresés”, a queste) köré szerveződve jelenhetnek meg. És az ilyen elemek nem kizárólag a történet „hitelesítésre” szolgálnak, hanem allegorikus jelentést is hordoznak. A nagy romanista, Erich Auerbach épp emiatt a „fogyatékos realizmus” marasztalta el ezeket az elbeszéléseket.8
Pedig az igazságosztó hős személye, a játszmának, vagyis a cselekménysémának alárendelt, „redukált” társadalmi valóság mellett a két műfaj közt másféle párhuzamok is léteznek. A lovagregény is a populáris és arisztokratikus regiszter között számtalan alakváltozatban lebegő műfaj, hiszen – miként azt Cervantestől is tudjuk –, a középkor végére már tömegével gyártottak megszokott kódokat sablonosan variáló, „puhafedeles” lovagregényeket. Emellett a bűnöző-detektív és a lovagregényekben meghatározó apa-fiú viszonyrendszerben is találunk párhuzamokat.
A kései, a Perceval-történetet is másolni látszó próza-regények – ahol többnyire egy bizonytalan vagy törvénytelen származású hős „keresi” bűnös apját, és deríti fel hosszú-hosszú „nyomozás” után származása titkát – az ilyen „keresés-történetek” mélyen a nyugati kultúrához kötődő antropológiai sajátságaira figyelmeztetnek. Az egyik leghíresebb lovag, Galahad a megváltást jelképező Grál nyomában jár. Ám Galahad eme egész útja nem más, mint egy véget nem érő nyomozás a „nagy bűnös”, a saját édesapja, Lancelot után (La Quete du Saint Graal). 9 Apja ifjúkori útját „rekonstruálva” a fiú lépten-nyomon „bűnjelekbe” ütközik. Ám a világ megjavítható: Galahadnek sikerül megismerni, de nem megismételni apja hibáit. A fiú meghaladhatja az apját, és kellő „felderítéssel” felemelkedhet saját múltján.
Az apa-fiú párhuzam nélkül nem is érthető az a burkolt, de mégiscsak nyilvánvaló csodálat, amelyekkel a – az egyáltalán nem familiáris viszonyrendszert felvázoló – modern detektívsztorik, köztük a hard-boiled thrillerek is övezik a detektíveknél (többnyire) korosabb „magányos elkövetőket”. A krimikben a „magányos tettest” mindig leleplezik, megbüntetik, kirekesztik – miközben tisztelik is, hiszen nélküle aligha lenne módja a sarkában járó, a nyomait követő fiúnak, azaz a hős detektívnek, hogy a világban helyreállítsa a rendet – megismerve a bűnt, de nem megismételve. A detektívsztori – helyezze bár a szerző a cselekményt Hongkongba, Fokvárosba, Japánba vagy akár az ókori Egyiptomba –, jóvátehetetlenül nyugati gondolkodást tükröző elbeszélés-fajta.
De ami egy társadalomkutató számára még meghökkentőbb, hogy a lovagregények játszmái – miként a detektívények játszmái is – milyen gyorsan alakulnak át irodalmi sablonokból társadalmi mintákká. 10 A lovagi élet álvilága talán már a kezdetektől irodalmias volt, hiszen a Grált kereső hősök és a történelemben felbukkanó lovagok ugyanazon század szülöttei. De irodalmi minták aligha jöhettek volna létre egy létező osztály társadalmi tapasztalatai nélkül. És ugyanez a kettősség figyelhető meg a bűnügyi regényeknél is. Az első nagy, krimikre szakosodott betseller-író, Conan Doyle attól kezdve lett hallatlanul népszerű, hogy felbukkant Hasfelmetsző Jack – az a híres sorozatgyilkos, akit soha sem sikerült kézre keríteni. Ám miközben a nyomozás Angliában megfeneklett, a viktoriánus közönség kárpótolhatta magát egy tévedhetetlen detektívvel.
De miközben a „kemény krimik” elemzői (köztük a magyar Varga Bálint is) áhítatosan emlegetik a „valóságot”, a társadalmi problémákra való „érzékenységet”, azt nem gondolják végig, hogy a krimikre jellemző vérvalóság – helyesebben inkább realizmus-minimum – a szövegekben miképp is szerveződik. Márpedig az angolszász hard-boiled krimiknek könnyen megállapíthatók a közös jegyei: kihagyásos szerkezetek, elhallgatások, sűrítettség, minimalista stílus. A műfajnak vannak a hagyományos zsáner-figurái és unalomig ismert helyszínei. A „kemény krimi” realizmusa némelykor oly sablonos, hogy eszünkbe juthat Stendhal előszava a Pármai kolostorból: „…ha délről észak felé haladunk, kétszáz mérföldenként új tájat írhatunk le, s újabb regénybe kezdhetünk.” 11
Ám talán mégsem ez az ódivatú realizmus teszi a hard-boiled krimiket olyan varázslatossá. Chandler Kaliforniája nem feltétlenül azért emlékezetes az olvasóknak, mert a szerző oly „hitelesen” ábrázolja, hanem mert a hős, Marlowe olyan ábrándos iróniával viszonyul hozzá. Furcsa, de a Chandler-krimikben a detektív nincs a többi szereplő módjára alárendelve a cselekménynek és játékszabályoknak: Chandlernél nem a kód és a társadalmi keret között támadó feszültség, hanem a főhős líraisága élteti az elbeszélést.
A metafizikai szorongás sem kizárólag a „metafizikus művész-krimik” sajátja. Ed McBain Csitt! című regényében egy hosszú börtönbüntetésből visszatért „művész-bűnöző” bombázza rejtélyes üzenetekkel a 87. körzet nyomozóit. Ám a Süket a saját csapdájába esik. Hiszen nincs megfejthetetlen titkosírás – a tudatalatti vágyakat törvényszerűen leplezi le a köznapi ismeretekkel operáló felettes én – a testület, a társadalom, Steve Carella és lelkiismeretes kollégái. Közben a szerző, Ed McBain egy szabályos hard-boiled thrillerben újra meséli Borges A halál és az iránytű című elbeszélését.
Tényleg létezik hát a posztmodern művészkrimik és a hard-boiled thrillerek közötti átjárhatatlan határvonal? Nem azért tételezzük ezt, mert a két elbeszélés-típust más-más közönség olvassa? Vagy a realista mozzanatok eltérő súlya különböztetné meg a kétféle krimit? Ám a valóság sohasem annyira egyszerű – még az annyit ócsárolt, a realista regények morzsáiból építkező hard-boiled krimikben sem. Egy jó krimiírónak az alapséma, vagyis a kód, a szokványos játszma, a társadalmi környezetbe sűríthető realista mozzanatok számtalan játéklehetőséget tartogatnak.
De angolszász nyelvterületen kívül vajon átalakul-e a kód, a krimire jellemző cselekményséma? Vajon a detektívregények szabályai nyelvek és kultúrák fölött lebegő, változatlan univerzálék, vagy pedig erre is érvényes Stendhal híres „kétszáz kilométeres” szabálya? Természetesen mi nem délről észak felé, hanem nyugatról keletre haladunk – hiszen a hard-boiled krimi ürügyén a kelet-közép-európai társadalmi regény esélyeit is vizsgáljuk.
És azt tapasztalhatjuk, hogy kelet felé haladva nemcsak a játszma színterei (kastélyok, nagyvárosok, óceánjárók) hanem a kód, a cselekményséma szabályai is átalakulhatnak. Egy jó nyomozó nyugaton lehet ugyan dekadens csodabogár, mint Sherlock Holmes, vagy érzelgős balek, mint Philip Marlowe, de soha nem indulhat ki bevallott ideológiai premisszákból. Hiszen a rend szerkezete, maga a rendszer (és az ehhez kapcsolódó politikai intézmények) sokkal magától értetődőbbek egy nyugati detektív szemében – így a nyomozás nem igényel ideológiai érveket, a kód tehát megmaradhat ideológiamentesnek.
Ám ki vagy mi dönti el, hogy bűnös valaki? Sherlock Holmes, Philip Marlowe, sőt Carella őrmester is szembesülhetnek az igazságszolgáltatás tökéletlenségével, erkölcsi elveik relativizmusával, de a „bűnt” egyikük sem tekinti sem pusztán társadalminak, sem tisztán metafizikainak. A jó fiút, a társadalom értékrendjét közvetítő detektívet persze befolyásolhatják nemzeti-faji-vallási-társadalmi előítéletek, de az angolszász krimikben a „bűn” mégiscsak az egyéni felelősségtől el nem választható individualista cselekedet. Hiszen végső soron mindenki magáért felel… És ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire … Ez azt is jelenti, hogy a nyugati típusú detektívregény nem nagyon tud mit kezdeni se a másság, se a társadalmi determinizmus tapasztalatával.
Betyárok, kulákok, gyilkos nemzetiségek… és más elvetemültek… Egyes csoportok csak rosszak lehetnek, ami azt is jelenti, hogy a „bűn” csak a másik csoport szemüvegén át látszik bűnnek. Ám még a mélyen átpolitizált, kelet-közép-európai szocialista krimi sem okvetlenül olyan sematikus, mint a magyar kommunista sztárírók, Mág Bertalan vagy Berkesi ügyetlen, pocsék, kizárólag a politikai propagandát szolgáló regényei. Az 1945 utáni cseh bűnügyi regények – majdnem olyan mértékig, mint az amerikai hard-boiled krimik – olvashatók társadalmi regényekként is.
Míg a Sherlock Holmes-történetekben ott lappang az angol-gyarmati feszültség 12, addig Antonín Winter és más cseh írók történeteit nyíltan tematizálja, sőt már-már traumatizálja a cseh-német ellentét. A bűn körvonalai elmosodóttabbak, ezt látjuk A. Winter meg nem történt bankrablásról szóló regényében, a Tizenhármas tippben is. Ám ne valami metafizikus rejtvényre gondoljunk! A regény hőse, a német származású, az ötvenes években immár portásként „tevékenykedő” hajdani bankigazgató a saját kulcsával „hatol be” éjszakánként a bank páncéltermébe. A gyilkosságok és a robbantások csakis a múlt – vagyis a kulcs! – elleplezését szolgálják. Ezekben az elbeszélésekben nem a méregkeverő nagynénikkel teli angol kastélyok, hanem egy rettenetesebb építmény, Kafka Kastélya vet egyre mélyülő árnyékot. 13 És mint a legtöbb jó kelet-közép-európai krimi, ez az elbeszélés is mélyen ironikus.
Az ember végletesen (sőt végzetesen) determinált lény. Egyéni rokonszenvet, felelősséget mindig beárnyékol a történelmi múlt, a „származás”, a szláv-német ellentét, a sérelmek, az emberfelettinek, sőt embertelennek látszó társadalmi-politikai intézmények. Ezek a regények idegesen szöszmötölő detektívjeikkel, tempósabb cselekményvezetésükkel, borongós szomorúságukkal, jellegzetesen kelet-közép-európai problematikájukkal mintha nem is hasonlítanának az amerikai hard-boiled krimik „pörgősebb” cselekményvezetésére, elliptikusabb szerkesztésére, jellegzetesen minimalista stílusára. Ám ezek az elbeszélések is az angolszász krimikből ismert „redukált realizmust” valósítják meg.
Ennek ellenére sincs jó magyar thriller. Pedig a negyvenes évektől a magyar értelmiség ódzkodása oldódni látszik a korábban „művészietlen ponyváknak” tartott bűnügyi regényektől. A Nyugat utolsó évfolyama épp egy bűnügyi regényekről szóló vitával zárul. A hatvanas évektől pedig az angolszász kémregényeket és „kemény krimiket” egyfajta sznob aura veszi körül, a híres krimiszerzők hivatkozásképpen felbukkannak rangos szerzőknél (Ottlik, Tandori, Petri) is.
És természetesen léteznek jelentős műfaj-átiratok, érdekes műfaj-paródiák is. Ám a magyar írók (Darvasi, Lengyel Péter, Tandori, Németh Gábor, Szilasi László) elbeszélései nem a hard-boiled krimi hagyományaiból, hanem inkább a posztmodern anti-detektívregény építkeznek. Miközben módfelett tanulságos, hogy az egyetlen hard-boiled-elbeszélésként is olvasható magyar társadalmi regény, a Szürke galamb nem látszik tudomást venni ezekről a magyar művész-krimikről, ahogy a 70-es évek óta tartó magyar Chandler-reneszánszról sem. Tar jól láthatóan a móriczi prózahagyományból építkezik.
Ám ha szinte bármilyen elbeszélő-hagyomány kombinálható a detektívregény (nem univerzális, hanem „hajlékony”) kódjával, akkor miért is nem léteznek Tar Sándor előtti és utáni jó magyar „kemény krimik”? Ismerve a hard-boiled krimik realizmus-minimumát, „röghöz kötöttségét” kiindulhatunk szociológiai-történelmi érvekből is. A magyar bűnüldöző hatóságoknak nincs igazi erkölcsi tekintélyük, hiszen a modern bűnüldöző apparátust nem egy republikánus magánember (Pinkerton) vagy egy romantikus hős (Vidocq) szervezte meg, hanem a Habsburg-államapparátus (Metternich). A magyar közgondolkodás talán ezért is a hős betyárt szereti, és nem a hős detektívet. 14
Az elitekkel kapcsolatos differenciálatlan gyanakvás sem kedvez a „kemény krimiknek”. Magyar viszonyok között nehéz is egy annyira jó lordot vagy hercegnőt elképzelni, akiknek a „becsületéért” Sherlock Holmes vagy Philip Marlowe kockáztatnák az életüket. (Ezért sem véletlen, hogy Szerb Antal a jó főurat és sznob rajongóját, Bátky Jánost Angliába telepíti…) Márpedig, ha egy detektív minden milliomost, herceget vagy lordot gyanúsnak talál, akkor nem detektív többé, hanem forradalmár.
De térjünk csak vissza az epikus hagyományokhoz! Az Elbától keletre nincs hagyománya a nagyon kötött cselekménysémákat variáló, azokat újra- és újra-elmesélő lovagregényeknek. Ám a két világháború közötti Csehszlovákiában rangos írók (pl. Karel Čapek) is írtak hazai környezetben játszódó krimiket. De a magyar elbeszélő hagyomány mintha a huszadik században is ellenszenvvel viseltetne a nagyon kötött epikus sémákra (kódokra) épülő vagy azt kiforgató történetekkel szemben. És talán ezzel is magyarázható a magyar írók ellenszenve a hangsúlyozottan cselekményes, archaikus sémákat variáló elbeszélésekkel szemben.
Ilyen tekintetben csak egyetlen remekművel, a János vitézzel tehetünk kivételt. Ez a lovagregény-szüzsé elemeire épülő mese – ahol a hős lovag, János vitéz lemond a társadalmi önmegvalósításról, hogy megkeresse az elveszett tündérlányt, (Tündér) Ilonát – szorosan kötődik egy nagyon ismert és a 19. században már igencsak populárisnak számító cselekménysémához, miközben a szerzője minden ponton kiforgatja azt (halál-misztika vagy akár a szereplők társadalmi helyzete). 15 Petőfi később is vonzódott a sajátosan kitekert, populáris eredetű elbeszélésekhez, lásd méltatlanul elfeledett rémregényét, A hóhér kötelét. (És ha már a kísérletező Petőfiről, egyik kedvenc szerzőnkről van szó, megkockáztatjuk, hogy az Apostolban található, a hős nevelődését bemutató, erősen ponyvaízű „szocio-horror” – mit kerteljünk – nemcsak ügyes Dickens-adaptáció, hanem a XIX. századi rémregények mércéjével mérve is fenséges és groteszk elemeket mesterien vegyítő igazi horror.)
Hiszen nálunk – miként a cseheknél is –, a társadalmi individualizmus hagyománya nem hiányzik teljesen, ezért találhatnánk éppenséggel elegendő társadalmi tapasztalat a „kemény krimikhez”. Az 1848-as polgárosodással két nagy osztály, a birtokos parasztság és a zsidó kispolgárság előtt is megnyíltak az individuális távlatok: szerzés, birtoklásvágy, társadalmi nyugtalanság, felbomló családi-vallási-nemzetségi kötelékek mellett korábban elérhetetlennek hitt egyéni lehetőségek. Létezhetett volna-e ennél kedvezőbb társadalmi háttér a magyar hard-boiled krimikhez?
Ám ez a gazdasági-társadalmi lendület megtört az I. világháborúval. De mégiscsak ennek a két rétegnek az ábrázolásából nőttek ki egy esetleges magyar hard-boiled krimiben felhasználható – Tar Sándor által lényegében fel is használt – elbeszélői hagyományok. Móricz a krimi-szüzsé elemeit több írásába (Barbárok, Forró mezők) is beépítette, és noha később is vonzódott a populáris történetekhez (betyár-regények) mégsem lett belőle a kelet-közép-európai noir nagymestere. Viszont korai novellisztikájában kialakított egy pompás minimalista (naturalista?) stílust, amely a maga elliptikusságával, drámai sűrítéseivel, kihagyásaival, töménységével ténylegesen is emlékeztet az angolszász „kemény krimik” nyelvezetére.
Gyilkosságok, árulások, „tromfok”, gyújtogatások, biztosítási csalások… és egyéb „égtelen gonoszságok”. Móricz parasztlegényei, vagyis ifjú falusi „vállalkozói” kezdetben gátlástalan indvidumokként látszanak „nyerészkedni”, ám kiderül, hogy többnyire mégiscsak babonák, átkok, tabuk, mágikus előjelek és egyéb archaikus „sejtelmek” irányítják a cselekedeteiket. Determináltságuk jóval „balladaibb”, mint a nemzeti sérelmeik által gúzsba kötött cseh kispolgároké. Ha Móricz megmarad parasztos „bűnregények” 16 szerzőjének, akkor megalkothatta volna egy igazán egzotikus válfaját a hard-boiled thrillernek. Ám egy ilyen irodalmi orientációnak nem kedveztek sem az akkori elit-irodalom elvárásai, sem az első világháború után megváltozott társadalmi körülmények.
Kevés író mozoghatott az elit és populáris irodalom közötti „szürke zónában”. Rejtő egész életében ponyvaszerzőnek számított, és később lett csak – abszurdba hajló nyelvi találékonysága miatt – alternatív irodalmi körök kedvence, majd az irodalmi kánon része. (Miközben lényegében ugyanazok az emberek olvassák, mint régebben – jó tanulság ez a saját szerepüket gyakran túlértékelő irodalomtörténészeknek.) De az abszurd nyelvi humornál akadnak abszurdabb dolgok is Rejtő életművében. Álvárosok, álvilágok, álexpedíciók, álsikerek. A sok megtévesztés, a sok önáltatás, a sok önbecsapás, amelyet jelképeznek az afrikai dzsungelben a haladást jelképező, a semmiben elvesző vonatsínek.
Rejtőnél senki és semmi nem az, aminek látszik: se Piszkos Fred, se a trónörökösök, se a nincstelen bennszületteket tömörítő az „őserdei részvénytársaságok”… se az emberek, se a birodalmak, se az „autók”, se a kalandos kiküldetések. 17 Három légionárius sok-sok erőfeszítés árán hozzájárul egy légiós-paradicsom megsemmisítéséhez, majd dagadó kebellel átveszik a köztársasági elnöktől a kitűntetésüket (A három testőr Afrikában). Furcsán fanyar emlékezete ez a Monarchia szétverésének… Annyira kelet-közép-európai, hogy jobb se kell.
Szóval nem vagyunk annyira szegények. De hol élünk most? Milyen lett a mi Angliánk? Meg kellene fogalmaznunk végre.
Bánki Éva