Bánki Éva

Ménesi Gábor interjúja Bánki Évával, Bárka, 2008/2.

 

Már négy éve, hogy napvilágot látott első regénye, az Esőváros. A Magvető Kiadó elsőkötetes szerző bemutatkozásakor meglehetősen szokatlannak mondható kampányt szervezett a megjelenés kapcsán. Hogyan élte meg mindezt? Ennyi idő elteltével módunk van rálátni a regény fogadtatá­sának körülményeire. Úgy vélem, a recepció – olvasók és kritikusok részéről egyaránt – viszonylag kedvezőnek mondható. Hogyan látja ma, harmadik könyve megjelenése után az Esőváros szerepét? Mit tapasztal, inkább árnyékba vonta későbbi műveit, vagy éppen erőteljesebben ráirányította a figyelmet az újabb szövegekre?

 

Bár senki nem gondolta korábban rólam, hogy regényt írok, csak néhány hétig tartott, amíg a tanítványaim azt újságolták, hogy van egy „híres névrokonom”, akinek a regényét még a metróban is kiplakátolták. Egy ilyenféle „kampány”, amit a Magvető az Esővárosnak szervezett, nem volt minden tekintetben kellemes, és természetesen sok ellenséget is szerzett. A barátaim, kollégáim leginkább nem is a szépírás tényét furcsállták, hanem magát a témaválasztást. Sokan nem gondolták, hogy egy arisztokratikus hagyomány, az udvari kultúra kutatása után majd csallóközi parasztokról fogok regényt írni; a népi irodalomról egyébként soha egy sort nem publikáltam korábban. A témaválasztásnak a Csallóközben sokan nagyon örültek, de akad­tak olyanok is, akik nehezményezték, hogy én, aki csak nagyszüleim elbeszéléséből, „távolról” ismerem az ottani dolgokat, „betolakszom” az ő történeteikbe. Ezt bizonyos mértékig (embe­rileg) megértem, de az Esővárost nem is dokumentarista tényregénynek szántam. A témaválasz­tás a későbbiekben nemcsak áldásnak, hanem átoknak is bizonyult. Többen nehezményezték, hogy az Esőváros után másféle nyelvet, másféle problémakört keresek, „letérek a helyes útról”, vagyis eltávolodom a népi témáktól. Az Esőváros kritikai fogadtatása – magam is úgy gondo­lom – kedvező volt, bár kritikus és irodalmár barátaim (ellentétben azzal, amit az ön kérdé­se feltételez) azt sugallják, hogy második könyvem, az Aranyhímzés „igazibb”, egyenletesebb, kiegyensúlyozottabb regény lett. Hogy miért ilyen témát választottam az első regényemhez? Hogy miért választottam ezt a sokféle elbeszélői műfajt és nyelvet ötvöző szerkezetet? Nyilván a családtörténet önmagában is nagy önbizalmat adott, hiszen ez az „én” történetem. Másrészt a sok-sok mellékszál, a sokféle nyelv, az Esőváros néhány kritikusa által felrótt „csapongás”, kísérletezés vagy éppen „szertelenség” talán alkatilag is jól illik hozzám, ezért az Esőváros szü­letésekor – mikor kevesebb distanciát tartottam az írással, mint most – ez nagyon adekvát választásnak tűnt.

 

Ha jól tudom, korábban egyáltalán nem foglalkozott prózaírással, hanem versei jelentek meg kü­lönböző irodalmi folyóiratokban. Mit tudhatunk meg ezekről a versekről? Mennyiben hatott költői beszédmódjára tudományos tevékenysége, melynek során a középkori világirodalmat, elsősorban a trubadúrok és a lovagregények világát vizsgálja?

 

Valóban, egyáltalán nem készültem az Esővárosra, nem írtam korábban prózát, nem folytat­tam a Csallóközben „tudományos kutatásokat” sem. Sok verset írtam, köztük trubadúrparó­diákat is, ezek lapokban meg is jelentek, de nem tartom, nem is tartottam magam soha igazi költőnek. A lírai szövegek nálam csupán „előkészületek” a prózai műhöz, vagyis mottóként, „jegyzetként” vagy épp stílusgyakorlatként funkcionálnak. Tehát nem vagyok költő: egyesek jegyzetekkel készülnek fel a regényeikre, én versekkel. Sokkal nehezebb kérdés számomra a szépírás és a tudományos gondolkodás viszonya. Nem arról beszélek, hogy egy tudósnak „jó stílusa” van, vagy egy regényíró „okosakat mond”, ha meghívják egy kritikai tanácskozásra, és ezzel elbűvöli saját olvasóit is. A két világlátás tényleg gyökeresen különbözik, és az alkotó ezzel traumatikusan szembesül is, ha nem akar esszéregényeket írni, miként Szerb Antal vagy Umberto Eco tette. De valamilyen okok mégiscsak elvezetnek oda, hogy szakítunk a racio­nális-fogalmi gondolkodással, és „átengedjük magunkat” a fikciónak, vagyis egy bevallottan másféle világlátásnak. De milyen okok ezek? Az Aranyhímzésben a Gellért után „nyomozó” történetíró, Sebe, a Dekameronban pedig a jezsuita tudósból, egy antropológusból lett író, Tóth Imre alakja vethet fel ilyen kérdéseket.

Ámde mielőtt magyar regényeket kezdtem írni, soha nem foglalkoztam magyar irodalom­mal, csak romanisztikával. Ez igen szerencsés distanciának bizonyult, hiszen viszonyom a ha­gyományos kelet-közép-európai témákhoz talán játékosabb, felszabadultabb, mintha egész életemben a magyar népi írókat kutattam volna. A középkori irodalomnak pedig nagyon sokat köszönhetek: nem is témákat elsősorban, hanem szabadságot. Hiszen egy középkori regényíró olyan „elmaradott” volt, hogy még nem igazán tudott arisztokratikus és populáris elvárások között különbséget tenni. Az első nagy regényírónak, Chrétien de Troyes-nak még természetes volt, hogy műveit egyszerre olvassák kalandregényként, lovagi tanmeseként, misztikus elbeszé­lésként – és természetesen nagy nyelvi invencióval, nagy tudatossággal megalkotott szövegek­ként is. Ez az ars poetica (amitől azért a mai latin nyelvű irodalmak sem távolodtak el annyira) engem tudat alatt mindig is nagyon befolyásolt. Így egyáltalán nem bánom, hogy az Esővárost „lehet” olvasni hagyományos népi regényként, az Aranyhímzést krimiként, a Magyar Dekame­ront szerelmi példázatgyűjteményként – noha egyik sem pusztán az.

 

A fülszövegben Szilasi László Márquez, Darvasi és Závada ízeinek felfedezésével ajánlja az ol­vasók figyelmébe a regényt. Már első kritikusai a mágikus realizmussal, és főleg Márquez világával hozták kapcsolatba az Esőváros beszédmódját. Mindez persze nem véletlen, hiszen portugál szakon végzett az egyetemen. Hogyan látja, mit adtak hozzá írói látásmódjához, prózapoétikájához és -nyelvéhez a latin-amerikai alkotók?

 

Az Esőváros előtt azt tervezgettem, hogy spanyol nyelven fogok regényt írni: vonzott, hogy egy hatalmas, anarchisztikusan átláthatatlan, sokközpontú irodalmi élethez tartozzam. De az­tán magyarul jöttek a szavak, nehéz lett volna spanyol nyelven visszaadni a galántai vásár miliőjét, vagy szlávos hangulatokat spanyolul kifejezni… hiszen nemcsak a kis nyelveknek, a nagyoknak is megvannak a maguk természetes határai. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy az Esővárosra nagy hatással voltak a latin-amerikai írók (nemcsak Gárcia Márquez természetesen), sőt a „mágikus realizmus”, a latin-amerikai regény sajátos politikai ideológiája is. Hogyan lehet „ellen-történelmet” írni úgy (nem a gyarmatosítók, hanem a gyarmatosítottak szemszögéből, mondjuk), hogy az mindeközben az elit irodalom kritériumainak is megfeleljen? Talán nem­csak nyelvi oka van annak, hogy a latin-amerikai írók ezt a feladatot a közép-európaiaknál sike­resebben oldották meg. Mivel az Esőváros egy parasztregény, én is szembetaláltam magam ezzel a problémával, így hát tudatosan igyekeztem a magyar népi írók örökségét a latin-amerikai regényhagyománnyal keverni. (Miközben az Esőváros sokkal-sokkal szkeptikusabb egy ilyen „ellen-történelem” kialakításának az esélyeivel, mint mondjuk a Száz év magány.)

 

Tudna-e megnevezni mestereket a magyar irodalomból? Kik hatottak leginkább Önre?

 

Egy mondattal is válaszolhatok: leginkább Tar Sándor és Bodor Ádám. De szeretném hoz­záfűzni, hogy mindig rossz lelkiismerettel válaszolok erre a kérdésre. Olyan értelemben, ahogy az írók általában példaképekről beszélnek, talán nincsenek is példaképeim – miközben persze nagyon sok írótól tanultam, a legtöbbet talán az imént említett két szerzőtől. Móricz és Jó­kai nagyon karakteres írók, miközben nem nevezném őket példaképeimnek, mégis egy-két témájuk vagy írói megoldásuk évek óta arra inspirál, hogy „kiforgassam őket”. És persze az is kísérletezésre buzdít, hogy a tanítás és az internetes lapok révén állandóan nagyon fiatal költők és írók között élek.

 

Az Esőváros szervesen kapcsolódik a paraszt-, illetve a családregények hagyományához, amen­nyiben két felvidéki parasztcsalád egybefonódó történetét állítja középpontba. Ugyanakkor provo­kálja is az említett műfajokkal kapcsolatos elvárásainkat. Mennyire volt tudatos mindez?

 

Említettem, hogy korábbi olvasmányaim miatt mindig is mennyire felemás módon tekin­tettem ezekre a hagyományokra. De nem parodizálni akartam a „parasztregényeket”, hanem másfajta összefüggések közé írni. Hagyjuk is most a latin-amerikai regényeket, amelyek nálam sokkal optimistábban tekintenek az „ellen-történelem-írás” lehetőségére. Van egy különös mű a magyar irodalomban, amelynek a témája „Zrínyi Miklós halála”, a szerzője pedig (egy) Zrínyi Miklós. Mi erre már közömbösen, szinte unalommal tekintünk, pedig milyen furcsa lenne ma egy ilyen regény: „Kovács Béla halála”, írta Kovács Béla. Pedig az elbeszélővel és főszerep­lővel különös módon, szinte családiasan összefonódott szerzői tudat túlélheti az elbeszélőt és a főszereplőt… miközben a mű „jóvátehetetlen pusztulásról”, elviselhetetlen és feldolgozatlan történelmi traumákról szól. De egyben a túlélésről is… Ám a remény nem teljesen vagy nem igazán materialista dolog. Mivel megfogadtam, hogy 2004-ben nem fogok egy sokadik „bú­suló regényt” írni Trianonról, de közben mégiscsak a magyar történelemről akartam írni, ezért valamilyen metafizikát kellett keresnem. Ez például egy olyan kiútkeresés volt, amely meglehe­tősen messze vitt a 20. századi népi hagyományos regények tematikájától.

 

Ez az Ön története, mondta a beszélgetés elején az Esőváros kapcsán. Valóban így van, hiszen a Csallóközből kitelepített nagyszülei által mesélt történetek is beépültek a mű világába.

 

Ennek a regénynek tényleg van egy mágikus, gyerekkori elbeszélésekben megőrzött rétege. Nagyanyám tényleg híres halottlátó volt, és én a regényírás során igyekeztem is ezt a sajátosan archaikus népi emlékezéstechnikát valahogy megragadni, nemcsak mint egzotikus érdekessé­get ábrázolni, hanem a „megírás módjává” is tenni. A különféle történetek „kitalálását” elő­segítette, hogy amikor nekem a nagyszüleim meséltek, már ők sem voltak élő kapcsolatban a Felvidékkel. Nagyon különös koordináták között mozogtak ezek az elbeszélések. Nagyapám számára (akit polgárosodott nagygazdaként a háború után egy somogyi tanyára telepítettek) ugyanis a Csallóköz – és különösen Dunaszerdahely – a „haladás és felvilágosodás” fellegvára volt, de egyben az álmok, mítoszok, paraszti legendák földje is. Tehát mindazt jelentette, amely a hetvenes évek Magyarországán olyan keservesen hiányzott. A képzelet határait. Egy olyan Los Angelest, ahol csak feltalálók, mesehősök és angyalok járkálnak. Nem volt nehéz ezt felnőtt fejjel továbbálmodni. Már csak azért sem korlátoztak a meséi, mert ő maga nem volt igazán jó mesemondó. Emellett kicsit prűd is volt. „Na, ezt azért sem mondom el, mert nem való egy kislánynak” – mondogatta gyakran. Számomra a meséinél fontosabbak voltak a társadalmi ta­pasztalatai. Ő „csehszlovák szemmel” – és furcsa mód a Monarchia polgárának képzelve magát – egyformán elmaradott, átokverte magyar ugarnak látta az urambátyámozó Horthy-kort és az egyébként épp úgy urambátyámozó magyar szocializmust. A Monarchia polgárának képzelte magát, pedig haladásba vetett hitével és naiv vallásosságával annyira amerikai volt! Nézőpontja nem hasonlított a népi irodalom „bölcs parasztembereihez”, sem a szocializmus „felszabadí­totta” parasztfiatalokéhoz. És az ő szemüvegén át a századforduló mesékbe süllyedt nemzeti liberális öröksége is olyan szokatlannak látszott, hogy könnyen megmozgatta a képzeletemet.

 

Az Esővárosban végig egy férfi, Torma Imre hangját halljuk, az eseményekről az ő egyes szám első személyű elbeszéléséből értesülünk. Miért választotta ezt a különösnek mondható narrátort?

 

Egy „lehetetlen alakot” akartam narrátornak, aki ott teng-leng a paraszti és értelmiségi élet­forma, a népi és urbánus hagyomány határán. (Nekem soha nem volt ilyen karakterű vagy ilyen nevű rokonom.) Szerettem volna egy olyan, hol cinikus, hol érzelmes narrátort találni, aki ellensúlyozza a főhős robusztusságát, és – mint örök vesztes – egy szerelmi háromszögbe is be tud kapcsolódni. De ezek csak utólagos magyarázatok. Nagyon keveset tudtam a re­gényírásról, mikor belefogtam az Esővárosba. „Hallottam” viszont egy hangot: ez Torma Imre hangja volt.

 

Az Aranyhímzés főhőse Sebe, Gellért püspök tanítványa, egyben utódja a püspöki székben, kísé­rőivel 1083-ban Velencébe utazik, hogy a szentté avatási folyamat részeként fényt derítsen Gellért származására. Mi keltette fel az érdeklődését Gellért püspök élettörténetében? Miért fordult a közép­korhoz és a legendák világához? Hogyan formálódott a kisregény szövege?

 

A népi-családi mítoszalkotás, történetmondó-emlékező mechanizmusok után az foglal­koztatott, hogyan is zajlik a politikai mítoszalkotás. Hogyan „írják” a történelmet? Hogyan „íródik” a múlt? Hiszen csak az történt meg, aminek a történetét leírták, ilyen értelemben ahogy Sebéé Gellért, az én nagyszüleim is a saját teremtményeim. De a politikai mítoszalkotás másfajta dolog. Természetesen azt sem gondolom, hogy minden múltra vonatkozó megértési kísérlet politikai porhintés, „manipuláció”. Ám az egyén gyakran szembesül azzal, hogy nehéz az igazságot, a manipulációt, a középkorban egy esetleges misztikus eseményt és csalást szét­választani. Ezért választottam a bűnügyi regény és a misztikus elbeszélés kombinációját – egy egyszerű kis történetet, amin nagyon sokat (az Esővároshoz képest rengeteget) és nagyon fe­gyelmezetten dolgoztam.

A történet azért is felkeltette érdeklődésemet, mert ma sem tudjuk biztosan, hogy valójában ki is volt Gellért. Amikor László király korában kutatni próbáltak utána, már sok történet ke­rengett róla. A mítoszalkotók, a legendaszerzők (és tulajdonképpen a hagyományos regényírók is) „sorsképletekben” gondolkodnak. De vajon tényleg létezik-e ilyesmi, vagy csak történelmi szerepek vannak – maszkok, amiket bárki választhat?

 

Nyomozómunkája során Sebe egyúttal saját identitásának kérdéseire is keresi a választ, Gellért történetét kutatva ugyanis rendre saját múltjával szembesül. Ugyanakkor meghatározó tapaszta­lata az lesz, hogy lehetetlen egyetlen érvényes és megfellebbezhetetlen Gellért-legendát megalkotni, csupán annak egy változatát. Erre utal a kötet alcíme: Egy Gellért-legenda.

 

Igen, egy kettős identitású főhőst szerettem volna találni. Egy túl okos, intrikákban, a so­rozatos identitásváltásokban megkeseredett kelet-közép-európai politikust, aki miután min­denen „átlátott”, mindent „leleplezett”, ráébred arra is, hogy személyes elfogultságok nélkül se élni, se meghalni nem lehet. Egy olyan „detektívet” kerestem, aki rájön arra, hogy a természet­fölötti szerepét a történelmi eseményekben bizonyítani sem lehet, ugyanakkor kizárni sem… Hiszen az alcímben az „egy” szó („Egy Gellért-legenda”) önmagában nem jelenti azt, hogy ne létezhetnének érvényes igazságok. Hiszen Jézus feltámadása megfellebezhetetlen igazság a hívők szemében, ám a történetét a Bibliában mégis négy szerző négyféleképpen mondja el. Így a személyes nézőpont mintha az isteni igazságnak is része lehetne. De vajon szubjektív okaim is voltak? Torma Imre pozícióját nem sikerült megfelelően árnyalnom az Esővárosban? Sebe igazán az én ízlésem szerint való történetmondó: érzelmesen odaadó, közben elviselhetetlenül ravasz, cinikus és tárgyilagos. Néha az emberrel olyan megrendítően sokféle dolgok történnek, hogy a személyiségét csak az istenhit tarthatja össze. ,

 

Újabb kötete a Magvető Könyvkiadó Novellárium című sorozatában jelent meg. Már a cím, a Magyar Dekameron utal a nagy klasszikussal kialakított párbeszédre. A könyv szövegeit ugyanis egy olyan kerettörténet fogja egységbe, amely szinte mindenben az eredeti Dekameronét idézi. Főhősei ugyanazokat a neveket viselik, ugyanúgy a középkori Firenzéből menekülnek a pestis elől, ám egy sajátos időutazás után a budai Körszállóban találják magukat, ahol történetekkel szórakoz­tatják egymást. Hogyan született meg a novellaciklus alapötlete?

 

A politika és a magánélet („szerelmek”) viszonyának bemutatására tartottam alkalmasnak a reneszánsz keretet. Boccacciónál egy járvány (vagyis egy természeti-politikai kataklizma) szol­gál apropóul szerelmi történetek meséléséhez, hiszen a jól végződő történetek „gyógyító hatá­súak”, segítenek életben tartani az elbeszélőket. Filostratót és társait a szakirodalom többnyire a „reneszánsz embereszmény” megtestesítőinek tartja, de én mint Boccaccio-olvasó soha nem osztottam ezt az álláspontot: én mindig is öntelt, nagyképű fiataloknak tartottam őket, van bennük valami – ez csak az én értelmezésem – az alsóbb néposztályok kalandjain is jót derülő playboyokból. Az én Dekameronom a „félreértések könyve” is, hiszen ezek a régi „villalakók”, vagyis a Boccaccio által megálmodott aranyifjak rendszeresen félreértik a kelet-európai tör­téneteket. Nem tudnak egy átpolitizált, agyonfrusztrált világgal mit kezdeni, miközben őket személy szerint a járvány, a politika meg sem érinti. Hamarosan el is vesztik a történeteik fö­lötti uralmat, miközben vendéglátóik, az „őslakók” irigylik, kinevetik és egyre csak gúnyolják őket. De az örökös „félre-értés” sem zárja ki az empátiát vagy a szerelmet. A firenzeiek – mi­közben elvesztik a történeteik (a történelem) feletti uralmat – itt maradnak, itt ragadnak, és belevesznek a mi történeteinkbe. De talán nem is valami bonyolult allegória, hanem a szüleim élete inspirált a kerettörténet kialakításában. Anyám és apám ugyanis teljesen másféle világból származtak, elbeszéltek egymás mellett, mindig tele voltak mulatságosabbnál mulatságosabb félreértésekkel, ám mégis életre-halálra ragaszkodtak egymáshoz. Ez gyerekkorom óta nyitottá tett a „megértés” problémája iránt. Megérthetsz – mondjuk – egy polinéz halászt, de attól még mi közöd hozzá? A szerelem viszont utat nyit egy teljesebb megértés felé is, ahol a szavakat talán külön-külön nem is érted, csak az egészet, „úgy általában”. Egy agyonpolitizált világban talán helyesebb is ez, mint vég nélkül rágódni az egyes sérelmeken. Én amúgy sem hiszek abban, hogy a kultúrák teljes egészében „átfordíthatóak” volnának egymásba. A szokványos szerelmi félreértéseket, kommunikációs bakikat viszont alkalmasnak láttam arra, hogy a szoká­sostól eltérően – talán megengedőbben, megbocsátóbban – vessek fel történelmi vagy politikai kérdéseket.

 

„Ez a mese úgy kezdődik, mint egy Boccaccio-novella, aztán úgy végződik, mint egy nyomo­rúságos határvidéki történet” – olvashatjuk az egyik novella végén a hallgatók kommentárjában. „Az elbeszélések nagyobb része valamilyen módon a (magyar) történelem és fikció »Határvidékeit« járja be. Ez a sajátos, hely nélküli hely, a határ (…) a legkülönfélébb formákban meghatározza a Magyar Dekameron történeteit: a nyíltabban magyar történelmi vonatkozású novellák fontos színhelyei rendre egykor Magyarországhoz tartozó, ma már határon túli vagy határ menti vidékek, az olvasó számtalan határátlépést követhet nyomon…” – írja a kötet kapcsán Kulcsár-Szabó Zol­tán. Miért foglalkoztatja a határsáv, a határhelyzet poétikája?

 

Nyilván az én kettős identitásom is oka annak, hogy „egyik lábam itt van, a másik ott van”. A Határvidék-teória nekem arra is alkalmas, hogy nemzetiségi ellentétek, hagyományos nemzeti traumák emlegetése nélkül beszélhessek Kelet-Közép-Európáról. És a „határ” alkalmas arra, hogy kiforgassak az európai vagy magyar irodalmi hagyományban megszentelt története­ket, Winnetou-ét, Goethéét, Zrínyiét, Ludas Matyiét, Trisztánét, vagyis gyerekkori közös nagy olvasmányokat. De a „Határvidék” nem pusztán egy Bibótól, Szűcs Jenőtől örökölt teória. Hanem egyfajta idegállapot és beszédhelyzet is. Egyik novellájában a lengyel Olga Tokarczuk beszél egy Bardo nevű, eredetileg németek lakta faluról, ahol betelepített lengyelek próbálják „kitalálni” saját mitológiájukat.

 

Ha megnézzük eddigi három könyvét, azt vehetjük észre, hogy mindegyikben új hanggal és for­mával kísérletezik. Közös pontokat keresve legelőször a kelet-közép-európai látószög jutott eszembe, valamint az, hogy a szövegeiben hangsúlyosan tematizálódik ember és történelem viszonya, vagyis a történelem viharába vetett ember sorsa. Mi a véleménye erről?

 

„A történelem mint átok” – úgy vélem, ez nemcsak belém, hanem a magyar nyelvbe, a magyar irodalmi hagyományba is beleivódott. Az biztos, hogy spanyolul biztosan nem írnék ilyen történeteket. Bizonyos mértékig használ bennünket az a nyelv, amelyen megszólalunk. Számomra az a kérdés, hogy puszta médiumok vagyunk-e, vagy van-e mód alakítanunk a sza­vainkon és a kifejezéseinken. Ezért nekem „beszélőim” vannak, nem szereplőim.

 

Már az Esőváros elbeszélésének hátterében ott kavarog a huszadik századi magyar történelem – a Monarchia bukásától a rendszerváltozásig és hangsúlyossá válik a történelemmel való szembe­nézés, a kimondás, a kibeszélés fontossága. Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy szinte valamennyi szereplő ír valamit, cikket, regényt, vagy akár verset.

 

Azt már említettem, hogy szerintem csak az történt meg, aminek a történetét megírták. Az érzelgős Bujdosó Anci, a bolond és hazug Aranyhímzőnő, a hetyke Ludas Panni a ma­ga gyűlölt Döbröghyjével, ahogy a Dekameronban mesélő más prostituáltak is „történelmet írnak”. Aki beszél, azt nem lehet legyőzni – én ebben fanatikusan hiszek. Ezért mindenféle stíluskérdés nemcsak mágikus döntés, nemcsak politikai választás, hanem élet-halál-kérdés is. A fenti leányzókat azért is hoztam fel szívem szerint való példáknak, mert a magyar történelmi emlékezet szívesen rangsorol nemek és osztályok alapján történelmi tapasztalatokat. Az előbb a példaképeket kérdezte: ott van Kosztolányi, aki Édes Anna történetével mennyi mindent el tudott mondani Trianonról, a Tanácsköztársaságról. De számomra ez az Anna nem „igazi”: őróla csak beszélnek, de ő maga nem tud beszélni, nem képes önmagát kifejezni.

 

Ugyanakkor a könyveiben kirajzolódó történelemkép egyáltalán nem tragikus, a traumák, meg­próbáltatások sorozata ellenére felfedezhető egyfajta groteszk, ironikus távolságtartás.

 

Igen, a zordon, puritán sértődöttség nagyon távol áll tőlem. A magyar irodalomban az ilyes­mi „emelkedettnek” számít – ezért is különös öröm, hogy a Dekameronban mindennapi sze­relmesek (pfuj! még boldog szerelmesek is…) beszélnek sorsfordító eseményekről, történelmi kataklizmákról. Hiszen a távolságtartásnak nemcsak az „irónia” vagy a „groteszk” az egyetlen formája, bár Kelet-Közép-Európában ez igazi hagyománynak számít. Nagyon sokféle distanci­át be lehet az egyén és a történelmi tapasztalatok közé iktatni, nemcsak a fanyar iróniát, hanem a humort vagy akár a vallásos tapasztalatot is.

 

Három antológia szerkesztőjeként, összeállítójaként is találkozhatunk nevével. Barátdalok és szerelmi énekek címmel válogatást kapunk a középkori galego-portugál szerelmi lírából, A ta­vaszidő édessége a középkor nyugat-európai szerelmi költészetének legjavát reprezentálja, míg 2006-ban jelent meg a középkori obszcén költészet antológiája, az Udvariatlan szerelem. Mind­három esetben hiánypótló vállalkozásról van szó, ugyanis néhány újraközölt fordítástól eltekintve olyan, a középkorból származó verseket olvashatunk, amelyek magyarul eddig nem kerülhettek az olvasók elé. Miért tartja fontosnak ezeknek a szövegeknek a közreadását?

 

Az az elvem, hogy a múltat is „csinálni” kell, nemcsak „tanulmányozni”, hanem újrate­remteni a verseket. Nincs bennem olyan szándék, hogy a „középkori költészetet minél alapo­sabban meg kell ismertetni a magyar olvasókkal”, bár egyáltalán nem tartom megvetendőnek Babitsot, aki politikai okokból is fontosnak tartotta a latin középkor, a „közös európai gyökerek” fordítását. Nekem komoly fenntartásaim vannak a „megértéssel” és a „fordítói hűség­gel” kapcsolatban. A magyar fordítóhagyományban hűségesnek tartanak egy fordítást, ha úgy „nagyjából” közvetíti az eredeti hangulatát, és „formahű”: vagyis betartja a szótagszámot, és – például – az angol jambusokat átfordítja magyar időmértékre, ami lehet, hogy „szép”, de nem túlságosan „hű” dolog. Nekem nincsenek illúzióim a fordításokkal kapcsolatban. Úgy gondolom, a magyar irodalomban létezik egy olyan versíró hagyomány is, amely bevallottan idegen nyelvű szövegek alapján inspirálódik, és ezt mi „fordításnak” nevezzük. Jó lehetőség, hogy fiatal költők kipróbálják a tehetségüket, és a fordítás ürügyén hagyományt, formát, nyel­vet tanuljanak. Persze nem mindegy, milyen hagyományt. Középkori szövegekkel szerintem azért olyan jó foglalkozni, mert ezek a gyakran nagyon választékos szövegek (akkor is, ma is) a mai irodalomnál nyitottabbak a populáris irodalomra.

 

Számomra az említett kötetek olvasásának legfőbb tanulsága az volt, hogyan lép párbeszédre egymással a régi szöveg a kortárs irodalmi törekvésekkel, a friss, mai olvasatok és fordítások révén.

 

Ez kétségkívül a fordítók, a tehetséges, fiatal költők érdeme.

 

Megalakulása óta szerkeszti a Palimpszeszt című internetes folyóiratot, és részt vett az Újnautilus létrehozásában is. Beszélne ezekről a tevékenységekről? Milyen a személyes viszonya az internet vi­lágával?

 

Még soha nem beszéltem internetes újságokról egy irodalmi szövegekről szóló interjúban! A Palimpszeszt, amit barátaimmal 1996-ban alapítottam, az első hálózati tudományos folyóirat, az Újnautilust pedig – amely egy kortárs irodalmi lap – nemrég hoztuk létre a tanítványaim­mal. A Palimpszesztnek semmi köze nincs a kortárs irodalomhoz. De ha jól meggondolom, az Esőváros a „csomagkapcsolásos telefonközpontok” álmával végződik, egy mainál sokkal „fej­lettebb” internet látomásával, ahol nemcsak távollevő barátokkal, hanem minden „határon túlival”, tehát halottakkal és szellemlényekkel is lehet beszélgetni. Azt hiszem, engem annak idején nagyon megragadtak az internet és a szabadság összefüggéséről alkotott legendák. Vala­hogy a rendszerváltás (egyik, meg nem valósult) társadalmi ígéretét láttam a „szabad, autonóm közösségek” hálózatában, amely nagyon is jól illett nagyapám gépimádatához és plebejus de­mokráciaeszményéhez, a nagyanyám képviselte „szellemezéshez”, ezért kerülhetett az internet az Esővárosba. És egy tekintélyelvű társadalomban talán én magam is tápláltam illúziókat a „szabad és független gondolkodók hálózatával” kapcsolatban. Ma már csak az internet peda­gógiai jelentőségét tartom sokra. Kezdő tudósok, írók, műfordítók számára biztosít kibonta­kozási-publikálási lehetőséget, teremt valamilyen ifjúsági kultúrát.

 

Jelenleg középkori világirodalmat tanít a Károli Gáspár Tudományegyetemen, és irodalomtörté­netet az ELTE portugál tanszékén. Mit jelent Önnek a tanítás?

 

Annak megtapasztalását, hogy a gondolkodás egyfajta sokszor megszakított és mindig be­fejezetlen párbeszéd. De nem akarom ezzel a közhellyel lezárni a beszélgetést. Hogy mit jelent a tanítás? Valami felemelőt kell mondanom? Én nem tudok beszélgetés nélkül élni, ezért úgy érzem, rengeteget kaptam a tanítványaimtól. Másrészt a tanítás egyre fokozódó aggodalmat jelent, hogy a tanítványaim nagy része mit kezd (kezd-e egyáltalán valamit?) azokkal a fan­tasztikus dolgokkal, amire az egyetemen megtanítjuk őket. Egy szép provanszál költeményt le lehet fordítani magyarra, de mire lehet becserélni a boltban? Nagyon hülye kérdésnek tűnik, pedig a középkorban többen megélhettek a trubadúrlírából, mint manapság. Akkoriban min­den vár eltartott egy trubadúrt. Vagy legyünk praktikusak, mondjuk azt, mi csak „készségeket” tanítunk. A trubadúrok arra valók, hogy segítsenek a fiataloknak jó költőkké, jó műfordítóvá vagy akár fantasyszerzővé válni… De hánynak fog majd ez megadatni? Az is lehet, hogy nem kell aggodalmaskodni. Talán minden feladat megtalálja a maga emberét.