Bánki Éva

Mohai v. Lajos

Bánki Éva vérbeli regényíró; a történetszövés és a cselekmény iránti elkötelezettsége kortársai között talán csak Spiró Györgyéhez hasonlíthat. A főleg középkori költészettel és a portugál irodalommal foglalkozó egyetemi oktató későn , harminchat tévesen debütált az irodalomban. Három hónap alatt elkészült regénye az Esőváros, 2004-ben valódi meglepetés volt. Azóta történelmi regényt publikált Gellért püspökről (Aranyhímzés, 2005), ősszel pedig új könyvvel, a Magyar Dekameronnal lép a színre.

– Vajon hány olvasója van a mai magyar íróknak? Nemrégiben erről egy neves költő és prózaíró azt mondta nekem, hogy legfeljebb 15 ezer ember olvas élő írókat?

• – Ez a becslés egy kicsit pesszimista talán. Van egy szélesebb olvasótábor, akik akkor hajlandók kézbe venni kortárs irodalmat, ha az valamilyen kedvenc témájukról szól: szlovákokról, Erdélyről, bántalmazott nőkről, egyebekről; az ő érdeklődésük nem elméleti vagy kritikai jellegű, de én ezt egy cseppet sem nézem le. Van egy idős svájci barátnőm, aki egész életében író-olvasó találkozókra járt, és lelkes irodalomrajongó volt. Ám mikor átesett az infarktusán, rájött, hogy az egész irodalom nem jelent semmit. Nem kínál válaszokat világnézeti kérdésekre, sem a halállal kapcsolatos szorongásra… Pedig a 19. századi műveket még lehetséges volt ilyen szemmel olvasni: ki vagyok én, hogyan is éljünk. Talán nemcsak az olvasók „hagyták el” a magyar irodalmat, hanem a modern és posztmodern irodalom is „elhagyta” az olvasókat.

– És ez a kis szám nem elbizonytalanító egy író számára?

• – Mikor az ember ír, nem törődik a számokkal. De maradjunk a „tizenötezernél”! Szerintem nem kicsi ez a szám, hanem szerencsétlen. Egy kisebb, vagy kevéssé büszke vagy nagy múltú irodalomban – ilyenek Spanyolországban a kisebbségi irodalmak – az írók azért tartanak össze, mert annyira kevesen vannak. Egy igazán nagy irodalom pedig – ilyen az angol vagy a spanyol nyelvű irodalom például – olyan sokközpontú, hogy külső szemmel már-már anarchisztikusan szabadnak tűnik. Itt egyetlen kánon, iskola, intézmény, hagyomány sem lehet kizárólagos. A magyar irodalom szerintem közbülső helyet foglal el. Nálunk jóval több író van annál, hogy mindenki mindenkit szeressen – viszont nincs annyi olvasó, („piac”), kulturális központ, öntörvényű kulturális hagyomány, hogy az irodalmi élet független lehessen a központi támogatástól. És ez nem szerencsés szerintem.

– Van ma egyáltalán írói pálya?

• Manapság annyi íróiskola van, hogy felvetődik, maga az írás tanítható-e. Kit tiszteljünk az írókban? A nyelvi kifejezés mestereit vagy öntörvényű géniuszokat? A szépírásnak tényleg van egy szakmaként elsajátítható része. Petőfi tényleg a „természet vadvirága” volt, de emellett képezte magát, fordított, nyelveket tanult, példaképeket keresett – és erről mintha megfeledkeztek volna a zseni öntörvényűségét hangsúlyozó irodalom-tankönyvek. De persze attól még senkiből nem lesz jó író, ha egy fizetős iskolában vagy egy nagy mester lábainál minden fogást elsajátít. Valami más is kell hozzá szerintem. De írásból – amennyire én látom – úgy tudsz a legkönnyebben megélni, ha kritikusként, szervezőként vagy szerkesztőként is részt veszel az irodalmi életben. Tehát egy csomó olyan dolgot csinálsz, aminek a szépíráshoz semmi köze.

– Mintha nem fogadta volna meg a saját tanácsait… Önnek volt-e pályakezdése például?

• Én nagyon sokáig, harminchat éves koromig nem írtam prózát, csak verset. A cselekményes prózához való vonzódásom miatt nem is láttam kapcsolódási pontot a kortárs magyar prózához. Azt terveztem, hogy az első regényemet spanyolul írom, mert a cselekményes prózának ott nagyobb a hagyománya. Végül is letettem erről. A kései pályakezdés miatt aztán sokan kérdezték, hogy annyi éven át ugyan mit is csináltam. Anyagot gyűjtöttem az Esővároshoz? Kutattam a csallóközi levéltárakat? De semmi ilyesmit nem tettem. Az Esőváros ötlete hirtelen jutott eszembe, és három hónap alatt be is fejeztem.

– Akkor szabadjon, megkérdezni, mit csinált annyi évig?

• Irodalomtörténész vagyok, középkori világirodalmat tanítok. Romanisztikából doktoráltam. A barátaimmal mi alapítottuk meg a Palimpszesztet, Magyarország első tudományos, hálózati folyóiratát. Itt barátaimnak, tanítványaimnak hála, annyi műfordítást sikerült összegyűjteni, hogy abból megjelentethettük a Tavaszidő édességét, aztán a trubadúrok pornográf verseinek gyűjteményét, az Udvariatlan szerelmet. Nem vagyok dúvad, szeretek közösségekhez tartozni. Most is van a tanítványaimmal egy közösen szerkesztett hálózati folyóiratunk: az Ujnautilus. De tény, az Esőváros előtt semmilyen személyes kapcsolatban nem voltam a kortárs irodalommal.

– Mikortól vált az Ön számára megkérdőjelezhetetlenné az a tény, hogy író?

• Természetesen nagyon varázslatos volt, mikor annyi arisztokratikus figura után – lovagok, trubadúrok, ez a szakterületem – egyszercsak ott találtam magam egy csomó alkudozó paraszt között, a galántai vásárban. Az ember nem vesz tudomást a világról, bezárkózik, ír és ír, és szép lassan megszállottja lesz a dolognak. Majd szembenéz azzal, hogy ez mibe kerül. A regényírás átalakítja az ember memóriáját, az én fejemből is nyelvek, ismeretek, emlékek, évek hullottak ki. Három hónap múlva az egyik tanítványom letett az asztalra egy trubadúr-verset, azt is alig ismertem fel, milyen nyelven íródott.

– Hová nyúl, hol találja meg a saját történeteit? Van-e hozott anyag, hazai pálya, amit be lehet játszani?

• Egyfelől az ember rengeteget olvas és tanul. Habzsolja az újdonságokat, amíg nagyon fiatal. Huszonvalahány évesen még közel van a gyerekkor, szülők világa, olyan kínos az egész, nem is jó rá emlékezni, úgy érezzük, szinte agyonnyom bennünket. Aztán később minden megváltozik. Én általában gyerekkoromban hallott, családi történeteket írok, és még a teljességgel fikciós prózáimnak is (ilyen az Aranyhímzés) olyan hőse van, aki – hozzám hasonlóan – egymásnak ellentmondó hagyományok mentén nevelkedett. De ez már nem tisztán “hozott anyag”. Hiszen ezek a családi történetek (valóságos és kitalált nagybátyáim, maga a magyar történelem) velem együtt világot jártak. Ennek így kellett lennie. Mint annyi közép-európai, én is úgy érzem, hogy az én ellentmondó családi hagyományaimnak is egy többszólamú, több nézőpontot variáló regény a megoldása. Nem állítom, hogy erről szólnak a regényeim – de nyitottak egy ilyen hagyományos olvasatra.

– Vannak kapcsolódási pontok a nagy világirodalmi teljesítményekhez, de vajon vannak-e hazai írókhoz? Beleszületett-e, mondjuk, a Marques-i hagyományba, de beleszületett-e valamely divatos hazaiba?

• Nemzedékemmel együtt Kosztolányi-kultuszban nevelkedtem. Ismerem és szeretem Kosztolányit és Ottlikot, de én nem kötődtem a nevükkel jelzett irodalmi hagyományhoz. Rám sokkal nagyobb hatással volt a társadalmi regény Móriczcal, Tar Sándorral fémjelzett hagyománya – miközben a Móricz-prózát korlátoltnak, túl egysíkúnak,és rusztikusnak, olykor didaktikusnak éreztem. Hogy is van ez? Olyan férfit szeretsz, akivel tíz percig sem tudsz együtt üldögélni. Egyetemista koromban volt egy elméletem: a latin-amerikai írók – a modern és posztmodern hagyományhoz bátrabban kapcsolódva, és persze jóval kevesebb ideológiával – megvalósították azt, amiről a népi írók álmodoztak Európában. Lehet, hogy ez az elmélet vitatható, de nekem a latin-amerikai próza segített lazítani a magyar társadalmi regény örökségén. A ma élő magyar írók közül Bodor Ádám a kedvencem, de nagyon sok írótól tanultam, és nem vagyok elkötelezett egyetlen irodalmi hagyomány mellett sem. Az Aranyhímzésben és a Dekameronban pedig ettől a móriczi örökségtől is eltávolodtam.

– Úgy gondolom, nem, mégis az egyik legfrekventáltabb könyvkiadó, a Magvető házi szerzője.

• Hogy miért a Magvető? Ezt nem tudom megmagyarázni. Kellett egy kiadó, és én ismeretlenül bevittem hozzájuk az Esővárost. Végül is mit veszthettem volna? Nem volt ajánlom se a kicsi, se a nagy könyvkiadókhoz.

– Érdekes, hogy noha egyetlen írószervezetnek sem tagja, mégis besorolják a feminista íróhoz.

• Mikor az Esőváros 2004-ben megjelent – épp az Írószövetség-vita idején – mindenki azt kérdezgette, hova is tartozom. Ha azt mondtam, feminista vagyok, utána már nem volt több kérdés. De félretéve a tréfát, a feministákban azt szeretem, hogy ők – elvben – nem távolodnak a társadalmi tematikától.

– Mit akar az író? Ez a nevezetes kérdést annak idején a hatvanas évek második felében a pálya szélén állók, az „irodalompolitikailag lepasszoltak” nevében Mándy Iván tette föl. Majd meg is válaszolta. „Írni. A tehetsége törvényei szerint”.

• Nagyon könnyen “lepasszolhatnám” én is a kérdést. Mondhatnék valami trendi vagy kevésbé trendi választ. Azért írok, mert jólesik: az íráskényszer is egyfajta függőség, ezért nem is tudnám abbahagyni. Azt is mondhatnám, hogy azért írok, mert Közép-Európában a regény tűnik a legadekvátabb történelmi emlékezetnek. De kijelenthetném azt is, azért írok, mert a nyelvben rejlő lehetőségek érdekelnek. Az összes válaszban van valamennyi igazság – de egyik sem igaz teljesen.

  Ám a kérdést én mégsem érzem értelmetlennek. Egy jó regény átjárást biztosíthat a populáris, egyszerűbb gondolkodásformák és a mindenkori elit kulturális hagyományai között. A regény már születése óta kevéssé konvencionális műfaj, a posztmodern pedig elvszerűen is teret enged az ilyen kezdeményezéseknek. Ám mintha a mai magyar irodalom nem élne eléggé az ilyenféle átjárás lehetőségeivel. És nemcsak a popkultúra, a popkultúra beemelése tartogat izgalmas lehetőségeket. Nem tudom, észrevetted-e, hogy az utóbbi tizenöt évben nálunk, Magyarországon minden rettenetesen leegyszerűsödött, fekete-fehér lett. Vagy-vagy. Felszabadítás vagy megszállás. Jók és rosszak. Mohamedánok kontra keresztények. Mintha a bulvármédia – miként az értelmiségi közbeszéd is – egyre kevésbé lenne képes tolerálni árnyalatokat, belső ellentmondásokat. A mások tapasztalait. Ez az elfogult intolerancia a múltat is elborítja. A helyzet paranoiájára jellemző, hogy ma Magyarországon – talán a tatárjárást kivéve – egyetlen történelmi eseménnyel kapcsolatban sincs közmegegyezés.

  Ma Magyarországon nem feltétlenül kell egy regényírónak a történelemmel vesződnie – bár igaz, hogy a közép-európai történelemről éppen a regények őriztek meg egy árnyaltabb képet. Minden olyan regény (legyen az krimi, kísértethistória, szerelmesregény), ami arra késztet, hogy legalább kétszer elolvassuk, arra tanít, hogy igen, a világ szavaknól áll, de nem jelszavakból.

  A dolgokat érdemes többször is megfigyelni.

« vissza az interjúkhoz