Sándor Zsuzsanna, 168 óra
Bánki Éva iróniáról és rabságról
Nemrég jelent meg a Magvetőnél első regénye, az Esőváros - két felvidéki parasztcsalád története. A könyv a szabadságról és a méltóságról szól: az embernek meg kell őriznie önazonosságát a mindenkori ideológiákkal szemben. Kötetével az irodalmi toplisták élére került.
Említette a telefonban: majdcsak túl lesz valahogy a mostani sajtóinvázión.
- Szeretek beszélgetni, örülök a sikernek is. De fontos, hogy az ember józan maradjon. Ne képzelje magát sztárnak. Az a rögeszmém: ha valaki a külsőségektől kezd függeni, s elveszíti a kapcsolatot önmagával, többé nem fog tudni írni.
Az Esőváros az eladási listák előkelő helyén áll. Számított a sikerre?
- Abszolút nem. Korábban nem írtam prózát, eredetileg a verseimet akartam kötetbe rendezni. De arra gondoltam, érdekesebbek lesznek, ha egy cinikus férfinarrátor kommentárjaival egészítem ki őket. Így született meg a regény ötlete. A készülő könyv részleteit elküldtem újságoknak - nem akarták elhinni, hogy az én írásaim. Találgatták, vajon melyik író álneve Bánki Éva. Aztán a kötetet odaadtam több kiadónak is. Nem válaszoltak. Már lemondtam a megjelenésről, amikor a Magvető visszaírt. Nagy megtiszteltetés ez nekem. Mivel két felvidéki parasztcsalád története a könyv, arra számítottam, inkább az idősebbeket fogja érdekelni. Meglep, hogy mégis főleg fiatalok olvassák.
Vajon miért?
- A parasztregényeket általában komor hangulat jellemzi, de tőlem nem idegen az irónia és az erotika. Az Esőváros a szabadságról, méltóságról szól. Meg arról, hogy az embernek meg kell őriznie identitását a mindenkori ideológiákkal szemben. A parasztságot - akár a fiatalokat - sokszor elmaradottnak, gyámolításra szorulónak tartják. Provokatívan szakítani akartam ezzel a sablonnal.
Budapesten él, két egyetemen tanít világirodalmat, elsősorban középkori portugál költészettel foglalkozik. Egyáltalán, mi köze a parasztsághoz?
- Leginkább azok a történetek ragadtak meg, amelyeket még gyerekkoromban a nagyszüleimtől hallottam. Az “Esőváros” - azaz Dunaszerdahely - mellől telepítették ki őket az ötvenes években. De erről nem beszéltek, tabutéma volt. Viszont annál több felvidéki históriát meséltek különös szerelmekről, kísértetekről, öngyilkosságokról. Nagymamám lírai alkat volt, verseket írt, a férje örök utazó, vállalkozó. Róluk mintáztam a regény két kulcsszereplőjét. Nevüket azonban megváltoztattam: nagymamám rokonsága ma is a Felvidéken él, nem akartam, hogy ráismerjenek a famíliára. Persze a könyv nem szigorú dokumentarista családregény.
Bár végigkíséri a 20. századi magyar és közép-európai történelmet, nem nyomasztja az olvasókat véres tragédiák részleteivel. Könyve talán arra kísérlet, hogyan lehet sebek feltépése nélkül is múltról beszélni.
- Igen. Szereplőim könnyen túlteszik magukat a haláleseteken, traumákon. Ebből is fakad az a groteszk látásmód, amelyre a történelem tanította meg őket. Ha nem védekeznének humorral a katasztrófasorozatban, a szenvedés fogságában élnének. Az irónia mellett az állandó párbeszéd is felszabadító. Amíg beszélni és írni tudunk, nem lehetünk a történelem rabjai. Szinte minden szereplőm ír valamit, cikket, regényt, verset, így őrzik függetlenségüket az elnyomással szemben.
Említette: az ön nagyszülei sem beszéltek a kitelepítésekről. Huszadik századi múltunk tele van elhallgatásokkal.
- Ez valóban egy hallgatag társadalom. Ez a legnagyobb gond. Leginkább a csend veszélyezteti pszichénket. Sokan attól tartanak, ha múltunkról mindent kimondanánk, elszabadulnának az indulatok, s lennének, akik bosszúért kiáltanának. Pedig épp a kimondás óvhatna meg a háborúskodástól: az ember vagy beszél, vagy kardozik. És egymás megértése nem lehetetlen.
A regény 1989-ben ér véget. Miért?
- A rendszerváltás utáni évek már túlságosan is a saját élményeim, ezekről nehéz írni. A fogalmazást akadályozza, ha a szerzőnek túl sok köze van a témájához. Meggyőződésem, hogy - mondjuk - a szlovák-magyar együttélésről, a kitelepítésekről én inkább tudok írni, mint az, aki mindezt átélte, és rengeteg a sérelme.
Könyve végén az egyik főhős dührohamot kap, amikor megalakul a kisgazdapárt. Miért épp Torgyánékat pellengérezi ki?
- Utólag már magam sem tudom, helyes-e, hogy aktuálpolitikai utalások kerültek a regénybe. A kisgazdák az elveszett illúziókat szimbolizálják. A rendszerváltás bizonyította, hogy a parasztság számára nincs mód a túlélésre. Polgárosodási vágyaik hiábavalóak. Hőseim azt remélték, hogy a demokratikus átalakulásokkal majd megszűnnek az osztályok közötti határvonalak, lazul a hatalmi függőség. Aztán rá kell döbbenniük: szabadságuk továbbra is csak ábránd.
Merész vállalkozás egy politikailag széttagolt országban történelemről írni. Mintha már a múltunk is kettős lenne: külön jobboldali, és külön baloldali.**
- Épp a közös emlékezetről akartam beszélni. Jóval több a megosztható, közös élményünk, mint amennyit a napilapok fröcsögései alapján föltételeznénk. A történelem nem mondható el egyetlen nézőpontból, egyenes vonalú elbeszélésként. Regényemben kizárólagos politikai vélemény sincs, különféle világnézetek csapnak össze, sokszor humorral árnyalják egymást. Még a nacionalistát is szeretetteljes irónia övezi.
Manapság divatműfajjá vált a családregény, a dinasztiatörténet. Mi lehet az oka?
- Ez is összefügg “hallgatag nemzet voltunkkal”. Egyszerűen beszélgetni szeretnénk egymással végre. A családregény egyetlen organikus egészben kapcsol össze eltérő látásmódokat, magatartásokat, szereplői kénytelenek megérteni, tolerálni egymást. A műfaj ettől a sokszólamúságtól érdekes. Ez az, ami az életünkből hiányzik. A családregény elhiteti velünk, hogy nem magányosan lógunk a semmiben: ideálképeink a gyökereinkből származnak.
Irodalmunkban a nők egyre inkább középpontba kerülnek. Az utóbbi hónapokban több elsőkötetes, ígéretes tehetségű nő jelent meg.
- A női irodalom sikerének leginkább az üzlet és a divat az oka. Legtöbbet a nők olvasnak. Ez a közönség ma jóval öntudatosabb, mint húsz éve. Ám hosszú társadalmi út vezet ahhoz, hogy a nők regényeket is írjanak. Ugyanis a tipikus feminin műfaj a vers. Jellemző, hogy regényhősnőm, Bujdosó Anci szerelmi előjátékként ír verseket. Férfiaknak szóló csábító, erotikus “háziirodalom” ez.
Nem becsüli le kissé a műfajt? Vagy ön is szerelmi előjátékként ír verseket?
- Tendenciákról beszélek. Egyébként az én verseim is nőiesek, megfelelnek a férfiaknak: finomnak, gyengédnek, érzelmesnek kell lenni. A regény viszont túllép a nemi sztereotípiákon: saját, önálló világot teremt. Az önkifejezés sok-sok lépcsőfokát kell megtenni a lágy hangoktól a prózáig.
Úgy tudom, már a következő prózakötetén dolgozik.
- Két kisregényt írok párhuzamosan. Most is a megszokott elbeszélő módok kifordítása érdekel. Az egyik kisregény szenteskedés nélküli vallásos szöveg. A másik egy állami gondozott kislányról szól, aki író lesz; a harcos feminista regényt ironizálja, bár hangsúlyait, problematikáját megtartja.
A túl jól sikerült első kötet megbosszulhatja magát, ha nem képes másodjára még jobbat írni.
- Nem készültem családregényírónak. Hatalmas ajándék, hogy megszületett az Esőváros. Talán azért is sikerülhetett jól, mert külső nyomás nélkül, könnyedén írtam. Szeretném most kicsit elszigetelni magamat a külvilágtól. Az irodalmi elvárások amúgy is korfüggők: a politika meg az aktuális divattrendek alakítják. Nem kell birkamód követni őket.
És mit kezd a saját elvárásaival?
- Nem vagyok aszkétaalkat, nem terrorizálom magamat szigorú követelményekkel. Amikor az Esővárost elkezdtem, már a harmadik fejezetben különös elragadottságot éltem át. Van bennem szorongás is, de ezt tudatosan kikapcsolom. Az írás semmihez sem mérhető szabadságot ad. Ez fontosabb a sikernél.
Bánki Éva költő-író Nagykanizsán született 1967-ben. Az ELTE BTK magyar-portugál szakán végzett ‘91-ben. Jelenleg középkori világirodalmat tanít a Károli Gáspár Tudományegyetemen, és irodalomtörténetet az ELTE portugál tanszékén.