Esőváros
Fekete J. József: Intenzitás és tempó
Mindezt csupán azért bocsátottam előre, nehogy ujjongással kezdjem olvasói jelentésem, s bárki azt hihesse, hogy eddig vagy nem olvastam még jó családregényt, vagy Bánki Éva Esővárosa háttérbe szorított minden eddig olvasottat. Ez utóbbi majdnem igaz, friss élményként a korábbiak fölé terebélyesedik, azt azonban már csak a korábbiak visszaidézésével és egymás mellé állításával ellenőrizve állíthatom, hogy kitűnő regény, zseniális mű.
Jász Attila: Könyv, amire várunk
Szóval, jött a semmiből egy írónő (na jó, a félismeretlenségből), aki mindent megtanult a férfi íróktól, kedvenceitől, gondolt egy nagyot és merészet, megírta a maga családregényét (legalábbis egy családregényt), és igazi íróvá vált.
Molnár Lenke: Bánki Éva: Esőváros
„…minden rossz a galántai vásárral kezdődött el”, legalábbis így képzeli Torma Imre, Bánki Éva első regényének, az Esővárosnak elbeszélője. És a galántai vásárral kezdődik maga a regény az első világháború idején a Felvidéken. A vásáron látott gépek igézetében készítik el a fiúk a Torma-portán azt a cséplőgépet, amelynek robbanása megöli a családapát, börtönbe juttatja megalkotóit, és lehetővé teszi, hogy az anya családfővé váljon. A robbanás ugyanakkor jelképes esemény is: egy régi, hagyományos, patriarkális világ felbomlását és a modern kor beköszöntét jelzi.
Kiss Noémi: Robbanás
Imre Éva médiuma, aki így, ezúton lehetőleg mindent be akar építeni művébe, amit a Csallóközről, a háborúkról, a spirituális babonákról, a technikai fejlődésről és a kitelepítésekről talál.
Reményi József Tamás: Szellemezés
Az Esőváros konstruktőre mindent tud, amit az újmódi nagyformáról tudni lehet, a belső kisformák virtuóz ötvözésétől s a szerkesztésmód nagyvonalúságától “le” egészen a mondatok finom ritmusáig. A könyvben benne a századvégi családregények gazdag tapasztalata, Fabriótól Závadáig, s az a hang, amely magával ragadóan szól hozzánk, mintha más-más olvasmányok közös emlékeként volna ismerős.
Büky László: Bánki Éva: Esőváros
Bánki Éva családregénye a hazai viszonyokból táplálkozik. A benne szereplő családoknak nemcsak belső, társadalmilag meghatározott fejlődéstörténetét tartalmazza, hanem a külső változástörténetet, mondjuk ki: a történelemnek a magyarságra ható (sajnálatos) következményeit.
Aranyhímzés
Bedecs László: Egy legenda, mely rólad szól
Az Esőváros sikere után Bánki Éva újra egy történelmi regénnyel jelentkezett, csak míg előbbi a huszadik század első felében játszódott, ez a tizenegyedik század utolsó évtizedeibe kalauzol. De miközben a múltról ír, az emlékezet működéséről és a történetírás problémáiról beszél, és az önazonosság esetlegességéről gondolkodik.
Fekete J. József: „A legendaírás nehézségei”
Bánki Éva második regénye eldöntötte, bizony nagyon komolyan kell venni írói kvalitásait, az Aranyhímzés ugyanis bebizonyította, hogy a szerző első kötetének kiválósága egyáltalán nem a szerencsés csillagzat függvénye, hanem a tehetség kézzelfogható megnyilvánulása volt.
Keresztesi József: A titkos ország
Bánki Éva második kötete ahhoz a nagy vonulathoz kapcsolódik, amelynek legismertebb kortárs képviselője talán Umberto Eco, a magyar irodalomban pedig Szerb Antal. Bölcsészregénynek is nevezhetnénk ezt, ha nem lenne az összetételnek valamiféle lekicsinylő mellékzöngéje. Pedig nem kellene, hogy legyen: pusztán arról van szó, hogy egy-egy, a bölcsészettudományokban jártas szerző magabiztosan birtokolt szakmai tudásanyaga lép működésbe az irodalmi munkája során
Szabó Róbert Csaba: Legendák előtti időkből
Felejtsük el a továbbiakban a történelmet, mert Bánki Éva könyve valami nagyon aktuálissá próbálja átfordítani a szenttéavatási perek folyamatának leírását, miközben ő maga, látszólag, nem kíván megszabadulni a történelmi idő keretétől, hősei mintegy fogolyként dolgoznak alá Gellért püspök legendájának felépítésében, egyben kívül is rekednek a történelmi tények rögzítette tudáson, és így jut nekik hely a fikcióban, más nevén az Aranyhímzés című regényben
Büky László: Bánki Éva: Aranyhímzés. Egy Gellértlegenda
Bánki Évát, az írót ugyancsak aranyhímzőnek tarthatjuk, aki egy ritka szövésű alapra, amely megritkult és elgyengült erejű fonalakból áll, dolgozta rá a magyar múlt hímét, hogy az aranyszálak értéke révén új ábrázolat jött létre, amelyen nemcsak a történelmi múlt képe sejlik föl, hanem az emberi közösségek mitikus szellemiségének vázrajza is.
Csehy Zoltán: A nyelv aranyhímzései – Gellért nyomában
A könyv zseniális módon elegyíti a kalandot és a sosem okoskodó, mindig üde esszéhangot. A szereplők közvetlen verbális megnyilatkozása nincs jelen a kötetben, minden belül történik és minden a nyelvek közti átjárhatóság megkérdőjelezésére irányul, pontosabban arra, hogy ha kell, nyelveken túli kommunikáció jöjjön létre, mely létrehozza a közöset, a legendát magát.
Helmeczi Hédi: Krimi Szent Gellérttel
Igen, az örömhírem az, hogy Bánki Éva a Szerb Antal-féle bölcsészregényt és az Eco-féle középkor-krimit folytatja. Olyan jól tájékozott, hogy a Discoverynek külön műsorban kellene szétválasztania az író képzeletének kreatúráit a valós, levéltárilag ellenőrizhető tényektől, és olyan élvezetes, mint egy Agatha Christie.
Vallasek Júlia: Halál Velencében
Az Aranyhímzés a mindennemű életrajzírás örök problémáját járja körül, mégpedig azt, hogy az ember életútja a maga teljességében végső soron elbeszélhetetlen, az életrajz (sőt az önéletrajz is) csupán az igazságszilánkok önkényes összecsiszolása.
Büky László: Bánki Éva: Aranyhímzés. Egy Gellértlegenda
A szerző második regényét vehettük kézbe a 2004-ben megjelentetett Esőváros után, amely a családregény hagyományaira és hagyományaiból építkezett annak jellemzőivel – keresve azt, ami az egyén és a történelem kapcsolataiból föltárható. E könyve külső kereteit szemlélve történelmi regény, amelynek történeti rajzolatára (posztmodern?) didaktikusság vetül.
Magyar Dekameron
Kibédi Varga Áron: Bánki Éva három regényéről
A sok rejtett utalás nem az egyetlen közös vonása a három regénynek. Mindegyikben sok szó esik a nyelvről, a nyelvekkel folytatott küzdelemről, és sok érdekes filozófiai megjegyzést is találunk, a legtöbbet talán az Aranyhímzésben: „Megtelnek a tárgyak élettel, mikor körülveszik a halottak őket.”
Mohai V. Lajos: Regényvárosok
Bánki Éva hatalmas műveltséganyagot mozgat olyan önfeledt írói/elbeszélői örömmel, epikai tudással, hogy ez ritkaság manapság. Vagyis minden meg- és eltanulhatót szinte tud az irodalomról és az írásról, de ez nemhogy megbénítaná, ellenkezőleg bátorrá és merésszé teszi.
Csehy Zoltán: Csak toszkán ég alatt?
Konkrétan arról van szó, hogy a novellák nagy része mintegy igazodva a kompozíció egészéhez, egy-egy kanonikus történet vagy elbeszélői stílus újraírása, újramondása. Egy rejtett alternatív irodalomtörténet is kirajzolódik e kötet lapjain Trisztántól Zrínyin, Fazekason, Jókain, Dickensen át egészen Szabó Magdáig.
László Emese: Határvidéki szellemidézések
Ez pedig számomra elsősorban nem azért okoz csalódást, mintha ragaszkodnék a két mű közötti párhuzamokhoz, hanem mert Bánki Éva igen kellemes elbeszélő, akit szívesen hallgattam volna még napokig, ha bőkezűbb lett volna olvasóival.
Borbély András: Történelem mint átok?
Némiképp hasonlít ez Marquez Száz év magányának természetfelfogására, ahol a természet mint a betegségek és az öröklődő átkok forráspontja hasonló idegenségtapasztalatot implikál, mint Bánki Évánál a történelem végzetszerűsége. Ennek a tapasztalatnak, az emberi történelemnek mint átoknak és az „emberi környezet” idegenségének talán leginkább paradigmatikus történetei azok, ahol a női főszereplő, érzékelve kiszolgáltatottságát, igyekszik kezébe venni saját sorsát.
Kulcsár-Szabó Zoltán: Történetek a Határvidékről
Maga az elbeszélő hang is történetekből fakad, hangozhatna a következtetés, ami itt kevésbé valamiféle posztmodern példázatra mutat vissza (az ilyen narratív önreflexió megoldását a kötet egyik elbeszélője meglehetősen szkeptikusan említi), hanem sokkal inkább megintcsak arra emlékeztet, hogy mindazok a történetek, amelyeket a Dekameron hőseihez hasonló (vagy rájuk akár egyáltalán nem hasonlító) megrendelők számára az irodalom szolgáltat, valahol, valamilyen módon, egy különös Határvidéken már ott vannak: összeérnek, nevek, mesék vagy a fikció különféle cselei révén tükröződnek egymásban – és, szerencsés esetben, mint itt is, megtalálják azt az elbeszélőt, aki el tudja mesélni őket.
Fekete J. József: „…az idő csak lebegett, mintha nem tudná, hogyan kell folytatódni”
A mesék nem mindig tetszenek a hallgatóságnak, viszont az elbeszélő hangütése, stílusa, történetszerkesztése elüt a Körszállóban őket bombázó médiaszeméttől, és ezt megnyerőnek találják. Mintha az emberközpontú reneszánsznak a végítélet rettenete alól felszabadító derűje sütne át az ilyen expozíciókon
Benedek Anna: Magyar táj, agyar, mecsettel
A történetek valódi “privát” emlékezetté állnak össze, amelyben helye van kibonthatatlannak tűnő személyes emlékeknek és a “történelmi” szeleknek is, és amelyekben a határt nem az intelligenciahányados, hanem az öntörvényű, búvópatakként feltörő-eltűnő emlékezet és a felejtés alkotja.