Keresztesi József
Követési távolság
Bánki Éva: Aranyhímzés. Egy Gellért-legenda. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005. 183 oldal, 2290 Ft
Anasztáz, Csanád megye püspöke - eredeti, pogány nevén: Sebe - Velencébe érkezik, hogy a kanonizáció előkészítéseként fényt derítsen a vértanúhalált halt Gellért püspök származására. A nyomozás során rövidesen megtudja, hogy a fiatal velencei annak idején harmadmagával indult útnak Magyarország felé - a kérdés már csak az, hogy a három utazó közül melyik lehetett az igazi Gellért.
Bánki Éva második kötete ahhoz a nagy vonulathoz kapcsolódik, amelynek legismertebb kortárs képviselője talán Umberto Eco, a magyar irodalomban pedig Szerb Antal. Bölcsészregénynek is nevezhetnénk ezt, ha nem lenne az összetételnek valamiféle lekicsinylő mellékzöngéje. Pedig nem kellene, hogy legyen: pusztán arról van szó, hogy egy-egy, a bölcsészettudományokban jártas szerző magabiztosan birtokolt szakmai tudásanyaga lép működésbe az irodalmi munkája során. Az Aranyhímzés a nyelv és kultúra okos arányérzékkel adagolt kérdésein keresztül európai kultúrtörténeti összefüggésekbe ágyazott, kitűnő posztmodern zsánerregény.
A kisregényszerkezet olyan erényeket tesz láthatóvá, amelyek első művében, a jóval terjedelmesebb Esővárosban kevésbé váltak nyilvánvalóvá. Az új kötet remek történetszövőnek mutatja a szerzőjét, míg az Esőváros gyengéje talán épp ez volt: a nagyszerkezet összekötő szálait helyenként túl szorosra húzta, az epikus áramlás itt-ott irányt vesztett. S ami már az előző regényben is kiderült, Bánki nagyon ért hozzá, hogy belülről beszéltesse a szereplőit - még ha az újabb kötetben többnyire csak egyetlen figura, Sebe belső monológját halljuk is.
Az első bekezdés expozíciója rögtön világos képet rajzol a főszereplőről: “Leeresztette a szemhéját, és gyorsan belemenekült az imádságba. Mit hihetnek ezek a tanulatlan hajósok rólam, gondolta, ahogy lebocsátott szemhéján, mint egy finom, vékony hártyán át figyelte az utasokat, a kosarakat és ládákat, a napfelkeltét, hiszen vele szemben az Ég olyan óvatosan kémlelte Zárát, ahogy Sebe a világot, immár hetvenöt éve.” A fő jellemvonások megjelenítése mellett már itt nyilvánvalóvá válik, hogy Sebe - e “ronda, rókaszerű öregember” - küldetése politikai küldetés. A dalmát tengerpart felé terjeszkedő magyar királyságnak szüksége van a velencei származású szent nyújtotta legitimációra. A vizsgálat eredménye ugyanakkor Velence számára sem közömbös, és Sebének a városállam diplomáciai viszonyaival is számolnia kell: “De ahogy a fiatalember mozgékony arcát figyelte, rájött, hogy a fiú nem hisz semmit, nem tud semmit, a sok-sok beszéd, a sok-sok dallamos mondat és csalafinta kérdés csak arra szolgál, hogy kiderítse, Sebe mennyit tud, ismerte-e Gellértet személyesen.”
Sebe kutatása során egymásba ér metafizika és politika, és ez a többirányú nyomozói figyelem izgalmas intenzitással tölti meg a történetet. Egyszerre kell ugyanis eligazodnia a párhuzamos Gellért-szálak útvesztőiben, illetve megbízója, László király számára “megfelelő” eredményt produkálnia. Mindemellett pedig a személyes elkötelezettség is hajtja: Gellért püspök, aki gyermekkorában megmentette és maga mellé vette, a megközelíthetetlen mérce szerepét töltötte be az életében. Míg tehát Sebe munkája, a sokféle Gellértet diplomatikus arányérzékkel egybegyúró Gellért-legenda nyilvánvalóan konstrukció, nem valamiféle végleges igazságra fényt derítő nyomozás eredménye, addig más szempontból Sebe egyértelműen az igazság után kutat. Számára ugyanis a fő tét végső soron a személyes Gellért, a váratlanul megjelenő, az életét megmentő és egy merőben új életet felkínáló Gellért megtalálása - voltaképpen tehát a saját élete, a saját identitása.
Ez az identitás, mint sejthető, egyáltalán nem problémátlan. A valódi és a keresztény nevében - a Sebében és az Anasztázban - megjelenő kettősség határozza meg a figurát. “Anasztáz is vagyok, és Sebe is, és több világhoz tartozom, mint amit az Úr megenged” - mondja abban a jelenetben, amikor a pogány tudás felhasználásával felveszi a kapcsolatot a meggyilkolt Aranyhímzőnő szellemével. Ráadásul a pogány-archaikus kötődések mellett valamiféle keserű, kifejezetten modern szkepszis jellemzi: “én a Mennyországban is egyedül leszek, minden testvérem, rokonom holtan és némán fekszik a Maros mellett, és én majd nézegethetem a csontjaikat a Mennyből alátekintve”. Ez az élete alkonyán álló, némiképp talajt vesztett, egyszerre ravasz és enervált nyomozó mai dilemmákkal képes megtölteni a középkori színteret.
Mert ne feledjük, hogy az Aranyhímzés története detektívtörténet - a leginkább metafizikai műfaj, ahogy Umberto Eco mondta A rózsa nevéről szólva. A könyvbeli nyomozás legalább két fő irányba mutat. Sebét mint nyomozót elsősorban a lélekrajz érdekli. Az egykori Gellértet belülről igyekszik feltérképezni, és aztán ehhez a képhez méri hozzá a Velencében szerzett információkat. Ugyanakkor a személyiség belső megnyilvánulásai olvasásra szolgáló jelekként mutatkoznak meg Sebe számára, és maga a nyomozás folyamata nem más, mint a jelek megfejtésének az analógiája: “A mozaikok, a sok-sok kövecske, gondolta, világossá teszik, hogy amikor nézünk vagy látunk, az elménk is figyel, nem csak a szemünk.” Mindezt egyetlen nagy filozófiai alapkérdés, bármiféle eredeti jelentés felfejthetőségének a kérdése foglalja keretbe. “A nyelvtanulás, ez a kitartó szorgalmat igénylő elfoglaltság nem más, mint az eredet, a latin szavak kutatása, a Jelek történetének - kezdetének - rekonstruálása” - ez a kijelentés az első pillantásra nehézkes bölcsészeti tézisnek tetszik, és Bánki Éva könyvének nagy erénye, hogy ezt az elméleti problémát sikerül érzéki, irodalmi anyaggá tennie.
Mindez szorosan összefügg a nézőpontváltások kérdésével. Attól függően, miképp meséljük el Gellért életét, a történet hőse más-más emberként mutatkozik meg. “Egyszerűen nem az a fajta, akinek múltja van, gondolta. Sokféle Gellért volt” - összegzi magában a problémát Sebe, amikor felidézi a misztikus, a diplomata és a szent egymástól eltérő, de azonos személyben létező karakterjegyeit. A kötet alcíme - Egy Gellért-legenda - pontosan utal erre a dilemmára.
De nem Gellért figurája a regény egyetlen rejtélye. Noha az Aranyhímzés Velencében játszódik, az igazán fontos helyszín a távol lévő, idegenségében megjelenő Magyarország. Sajátos szabályok szerint működő, furcsa hely, amely nyelvileg is elkülönül a latin világtól (”minden latin nyelvnek vannak szabályai, gondolta révülten, csak a magyar szavak jelentésére nem lehet más szavak jelentéséből következtetni”), ám épp ez a furcsa elkülönültsége válik aztán erénnyé: “A szentek egyetlen dolga - hasonlítani. Hasonlítani egymásra, és hasonlítani minden szentség kimondhatatlan ősforrására, Jézus Krisztusra. A nyelvtanulás értelmét a hasonlóságok felidézése adja”, és a legtökéletesebb, minden torzulástól mentes latint a magyar monostorok mélyén lehet tanulni, “ahol is az élő nyelv hangsúlyai nem szennyezik be a latin eredetit”. Az erőszakos identitásváltáson áteső, egyszerre pogány és keresztény Magyarország különleges, átmeneti státusa ráíródik a nyugaton nevelkedett, ám a barbár északot választó Gellért megfoghatatlan személyiségére, illetve Sebe - Anasztáz püspök - modern kételyekkel teli figurájára. Úgy vélem, hogy ez az ország, Bánki Éva könyvének furcsán vibráló Magyarországa az Aranyhímzés titkos “hőse”.