Büky László, Tiszatáj
A szerző második regényét vehettük kézbe a 2004-ben megjelentetett Esőváros után, amely a családregény hagyományaira és hagyományaiból építkezett annak jellemzőivel keresve azt, ami az egyén és a történelem kapcsolataiból föltárható. E könyve külső kereteit szemlélve történelmi regény, amelynek történeti rajzolatára (posztmodern?) didaktikusság vetül.
Az agg, hetvenöt esztendős püspök, Sebe – azaz “keresztény” nevén Anasztáz (38, 83), aki még tiszai nádkunyhóban kezén hat ujjal látta meg a napvilágot (kétszer is meg van írva: 15 és 31), “varázsló énekesek” leszármazottja (ez is ismétlődik: 31 és 38),– “jó László királyunknak szavát adta, hogy befejezett legenda, kész mű nélkül nem térnek haza” (61). Ugyanis Sebe küldöttséggel utazik a király (“a Legújabb Fiatalember, a legifjabb Árpád”, 14) törekvései folytán “a habokból kiemelkedő, holdfényesen ragyogó házak” városába, Velencébe, “ahol mindenki csónakázva megy templomba” (15). László ugyanis “bevonulni készül Horvátországba, [ezért] szüksége van egy szentre, hogy a pápa a hódítást jóváhagyja” (14), – innen magyarázódik Sebe küldetése: feltárni Gellért múltját: “Olyan erő áradt belőle, olyan intenzitás […], hogy senkinek sem juthatott eszébe, ki is volt ő régebben”; “[…] kereskedőként, idegenként vagy éppen Jeruzsálembe készülő szerzetesként érkezett[e] Magyarországra” (63).
A nyomozásra kiválóan megfelelő lelki alkatú és intellektusú az agg főpap. Az induláskor diakónustól, titkártól, éneklő kanonokoktól körülvéve “összecsaptak feje fölött az idegen nyelvek hullámai” (7). “Sebének eszébe jutott, miért érti egyik a latint, és miért nem érti a másikat. Ezek talán másmás nyelvet beszélnek, gondolta, vannak itt dalmátok, de vannak délolaszok is, és a két lantot cipelő idegen, akik lecsapják a szavak végét egy gyors rikkantással, az megint egy másfajta latin. Már nem törekedett arra, hogy az iskolában megtanult latin szavakat keresse görcsösen” (9). A nyelvhasználat különössége mintegy párhuzamban van az élet különös, egyedi voltával. Sebe úgy véli: “[…] ha az ember élni akar, álmában is megfejti a szabályokat, álmában is alkalmazkodik, figyel, résen van” (11). Ennek a törekvésnek jele, hogy “Sebe évekig hurcolta köpenye alatt Donatust [azaz a középkori latintanulás alapgrammatikáját], hogy leírja vele a magyar nyelv szabályait, de semmire se ment, megbukott, mint minden béketerv egy olyan földön, ahol az idegenek legjobban a madarakat értik” (11). A latin nyelv, amelyet (mondhatni) elkülönbözve használnak a népek, látszhatott Sebe számára a rend alapjának, a “tudás” lehetőségének, az egyetlen régi “tudás”, melyet gyermekkorából megőrzőtt: a “szelek irányítására vonatkozó parancsok”; így azután a Donatusra alapozó szándék a nyelv(ezet) mögött az állandó figyelés, résen levés állapotát eredményezi számára. Hiszen azon is töpreng, hogy szavaink mélyén mit akarunk meglátni, s úgy véli, hogy “[…] a Nap […] egy Jel, melyet az örökös Távollevő hagyott itt nekünk. A nyelvtanulás […] nem más, mint az eredet, a latin szavak kutatása, a Jelek történetének – kezdetének – rekonstruálása” (23). A “történet” kezdetének kifürkészése Sebe feladata Gellért püspök kapcsán is, illetőleg ennek megoldása az, amivel “tartozik a magyar államnak” (10)
A Gellérttel kapcsolatos “tudás” már a nyelvi szinten foszladozó, hiszen “[…] a Gellért név olyan, mintha alemán lenne, talán nem is alemán, hanem gót, de nem tudhatunk mindent […]”; “[…] éppen a látható jelek össze is gubancolják a mély értelmű és igaz dolgokat”, “Ám […] az Előképnek igaznak kell lennie” (24). Ennek alapján Sebe püspök azután bármilyen, némelykor nemcsak ellentmondó, hanem meglepő ismeretekhez is jut a “Legelfoglaltabb Fiatalember”-től, Andrea Morosinitől, látja, hogy “[…] a Város egy […] ostoba fiút küldött félrevezetni őt” (37) a kanonizációs eljárás kapcsán, tudja, mi a dolga: “[…] a tények, a minden bizonnyal hamis tények révén összerendezzem a Történetet, megtalálom a Gellérttörténet etimológiáját, olyan magabiztosan, olyan művészi tökéletességgel, ahogy a magyar szavaknál sohasem sikerülhet” (32). A “Magyar Donatus”, a magyar nyelvtan megír(h)atlansága az igazi fájdalom számára, hiszen Gellért “etimológiáját” el lehet készíteni Morosini, az “Ősi Művelt Sarj” jóvoltából felsorakoztott rokonság fullasztó sokasága ellenére, amely Gellérttel rokon sereget “a Család Őse”, a “Szóvivő” mutat be Sebének (és az olvasónak).
A rokonság megismerése révén kerül a regényesemények közé egy kriminalisztikai szál, Sebe a híres aranyhímzők otthonába, a városszéli Morosini palotába látogat, ez a Legszélső Ház gyanús és félelmetes, a leghíresebb hímzőnőnek, Donna Morosininak finom hímzőkerete van csak a nagyteremben, és Sebe tudja, a tulajdonosnő halott… Gellért unokaöccse és felesége élt állítólag a házban, amit nem hitt, ám “Sebe ebben a legszélső házban is csak a legendaíráshoz szükséges ihletet kereste” (42). A holttesteket átvizsgáló főpap – még mielőtt kísérete, “a magyar fiúk” és az “Ügybuzgó Fiatalember”utolérték volna az egyébként üres házban – a halott hímzőnő kezéből kivette azt az apró, tollal rajzolt képecskét, amelyről azután, amikor sebtében és titokban megvizsgálja, úgy véli, a dalmát partvidék térképe… “De talán a gyilkosságok is a Gellértörökségért folynak, az etimológiáért” (44) – tűnődhet Sebe (és az olvasó is).
A Moronisicsaládi történetet elmondó “tiszteletreméltó urak” az “Első Moronisi”től, a “Kitűnő Fiatalembertől” kezdik a történeteket, az útnak induló Giovanninak az aranyak mellé egy pergamenlapot is bevarrtak a ruhájába, hogy a felfedezett folyókat lerajzolhassa majd… A család maga sem bizonyos, hogy a “Nagy Kartográfus” leszármazottját vagy magát Giovanni Morosinit kelle Gellérttel azonosítani, mégha a “Legtekintélyesebb Szóvivő” azt is tudja, hogy 1032-ben három fiatal indult Magyarországra…
Az agg Sebe tudja, hogy “Annyi Gellért van, ahány feladat”, misztikus, szervező, diplomata, legjobb szívű testvér, főúri vagy népi lakomák leghálásabb vendége, a “közismert Gellértek” mellett volt “Legszemélyesebb Gellért” is. Sebe ezt a Gellértet is jól ismerte, hiszen gyerekkorában ő mentette ki Csanád katonái közül; tolmácsolt neki szlávra, székelyre, bolgárra, besenyőre és így tovább, voltaképpen a tanítványa volt.
A gyilkosság okára is igyekszik rájönni Sebe, a püspök, kinek volt érdeke megöletni az Orseolosarjat, a szép aranyhímzőnőt, akit a Legszélső Házban rejtegettek.
A Dómban Anasztáz püspök Roberto atyával találkozik, aki azután megmutatja neki Gellért kéziratát, amelyet egy ládikában őriznek, s amelyről Sebe nem gondolja, hogy eredeti lenne, hiszen annak idején Diósdon, “a Legutolsó Misén senki nem írt, senki nem vett elő zsebéből tollat vagy pergament, csak Gellért beszélt lázasan az idők értelméről, a halálról és a feltámadásról” (85), s éppen Sebe, a “Leghűségesebb Tanítvány” jegyezte le mindezt – néhány év múlva. Később Roberto atya megmutatja neki Dániel könyvének kommentárját, amely “az önök Deliberatiojának [ti. Gellért fő művének] előzménye” (89), amelyet még Alberto atya életében lemásoltatott az akkori apát. Az eredetit, mondják Sebe érdeklődésére, nemrég egyéb holmival együtt ellopták… A bizonyosság ilyeténképpen csak annyi, hogy ezek az atyák is törekednek, hogy nagyszerű kolostoruk számára egy “saját nevelésű, igazi szentet találjanak” (90). Sebe kutatómunkája így módszertanilag (mondhatni) körbeért. Amihez még az is járul, hogy Roberto atya óvja a Moronisi-család hatásától, amely helytelen belátásra vezetné Gellért származásával kapcsolatban.
A kommentárok kapcsán Sebe tudja: a kéziratot nem írhatta Gellért, “mert Gellért más valaki volt, a kéziratot mégis – ha van igazság a szavakban és a betűkben – csakis Gellért írhatta” (100). Ez az ellentmondás onnan (is) van, hogy “Minden szöveg varázslat, gondolta – a regényhős püspök – de mégsem szabad átengednem magam a szöveg bűvöletének” (101). S be is igazolódik sejtése, a Magisztrátus egy Morosinit választ Zárába helytartónak, a család (amint igazolni igyekezett) Gellért térítőpüspök rokonsága – miként emelhetné hát László király kardját Dalmácia felé… S e politikus szándék nyomán használták a Morosinik térképrajzolásra és másolásra, az “Aranyhímzőnő” ügyességét, s a nő életében, akinek mint “Elveszett Hercegnő”nek, a “Magyar Származás” nem játszott különösebb szerepet.
“Ha nem lenne egy Történet a látható világ mögött, akkor talán nem értenénk semmit” (139) – vallja Sebe, s ennek alapján azt mondja el a “fiúknak”, hogy lehetséges az eredet, az az alaptörténet, hogy az ezredik évben alapított királyságba érkező fiatal, világgyűlölő szerzetes hitt abban, hogy “ez az Új Királyság” tökéletes királyság lesz. Mindenhol uralkodni fog a rend, béke, igazság” (144), csakhogy a mai világ (NB. Anasztáz kora) már meg sem érti ezeket az eszményeket. Bizonyos mértékben az eszményekben való hit igazolása a menyétes átváltozás elmondása, “a Királyné Eltűnése”: a Zsófia királynőt mentő Sebe – az asszonynak a részeg pogányok által menyétnek nézett szelíd mókusával, amelyet nyakon ragadott – kiáll elé, s “Boldogasszony”nak mondja, aki régi képében jelenik meg. Így állítja meg a rombolást Bakonybélen, s hárítja a gaz Orseolóra a haragot. A teológiai abszurdum lényegtelenné válik… Az igazságot amúgy sem ismerhetjük meg – véli az idős püspök. “A Legfontosabb Tanút nem idézhetjük meg” (168), mondja, mégis a zsibbadó karú püspök átengedi a jövendő kutatást Vidnek.
A zárófejezetben – A transcriptio címűben – az agg pap elkezdi írni az elődök szentséges tetteit. Mint tudjuk, s most ismét olvashatjuk, Lászlónak igaz szent kell, akit a Vatikán is elfogad. A menyétes átváltozás pogányos kapcsolatai nem megfelelők, Sebe “[…] tudta, hogy a legendában, az ő írásában a Politikai lehetőségeket avagy a Tökéletes Keresztény Királyságot kereső Gellért helyett a jeruzsálemi zarándokútra készülő Gellértnek kell a történet kezdetén elindulni […]” (172), azt is elhatározta, hogy megteszi Imre herceg nevelőjének, hiszen ha László úgy dönt, Imre története is kanonizációs bizottság elé kerülhet. A történetírás legfontosabbja: “És minden más lehetőséget is meghagyok, gondolta Sebe” (173), hiszen tudja, rábízatott a magyarázat, s lehet, hogy az ő “Legszemélyesebb Magyarázata” az igaz, s Gellért az ő imáiból vált “magabiztos valósággá” (181). S ennél tovább nem juthatni semmilyen történés okainak és eredetének föltárásában, így az író idős főpap földre esik, és halálával folytatódhat a történet beteljesülése.
E rencenzió olvasója ugyanolyan módszerességet (a lapszámról lapszámra haladást) tapasztalhatott eddig a kötet bemutatásában, mint amilyent föntebb már mondtunk magáról a regényről. Bánki Éva könyve – megismételhető, amit az Esőváros című regénye kapcsán mondtunk (Tiszatáj LXIX [2005.], 9. sz. 95–100) – olvastatja magát, s ez olyan erény, amely a szerzőt dicséri. A történeti háttér freskója, a Szent Istvántól – Péter kétszeri, Aba Sámuel, Endre és Salamon királysága után – Lászlóig terjedő időké megfelel a történetelmondásnak. A sámánnak született Sebe (akinek beszélő neve van, mint egy helyütt elmélkedik is rajta: a seb szóból és birtokos személyragból állónak is felfogható) útja a szeleknek szóló parancsoktól a világi és égi hatalmakkal való szólásig jut el. Amit a világban való forgolódása során megtanult, hiszen megért két polgárháborút és hét véres uralkodóváltást, nem kevés: megtanulja, hogy jövendőt mondani, annyi, mint uralkodni (142); hogy a civilizáció felejtéssel kezdődik (60); hogy csak a Gellértféle álmodozók hiszik, hogy az Isten teremtette világban minden megváltozik; hogy aki nem hiszi el saját hazugságait, azt az emberek kiközösítik (123); hogy a hatalmasok hatalmasok és a nincstelenek nincstelenek és tovább sorolhatnánk az agg püspök szentenciáit. S talán a legfőbb tanulságot már idéztük, mely szerint mindig van egy “Történet” a látható világ mögött. Ezt példázza talán az is, hogy bár Gellért latinon és venetóin nem ért más nyelvet, a legenda szerint meghallja, megérti az együgyű magyar szolgálólány éjszakai munkadalát – a “jel” mögött a lényeget, bár mindig a világ a jelet (“Jelet”) látja, keresi, vizslatja.
A jelkeresés általánossággá emelése jelentkezik a központi regényalak mellett megjelenő szereplők, személyek típussá tevésében is. Amint az eddigiekből ez részben meg is mutatkozott “Legelfoglaltabb Fiatalember”ről, “Legtekintélyesebb Szóvivő”ről, “Legifjabb Magyar Királyok”ről vagy éppen “Egyetlen és Igazi Latin [nyelv]”ről, “Tökéletes Herceg”ről, “Legelső Kartográfus”ról és más effélékről olvashatunk mint jelölőkről, azt sugallva, hogy a jelöletek olyan egyedek, dolgok, tulajdonságok, amilyenek mindig és mindenütt föllelhetők a legendává írás előtt és alatt, sőt után. Az írásképpel, a nagy kezdőbetűvel való jelezésben is bizonyos didaktikus szándék megmutatkozását véljük látni, hiszen az általánosság és a jelképesség ilyetén kiemelése a mai olvasó számára nem feltétlenül szükséges már. Talán az elbeszélésmódban az efféle jelleg miatt érezhetjük úgy, hogy a jól megírt regényben némelykor több opak is lehetne, s e finom homályban talán nem látnánk (mint tükör által) homályosan.
A kanonizációval megbízott agg püspököt magát is aranyhímzőnek tarthatjuk, akinek hímzése az elkövetkező századokban is a legkülönfélébb fényekre fénytörésssel válaszol, amelynek villódzásában kiki megtalálhatja azt, amit keres: rangot, hatalmat, hitet, csak maga az igazság – mondhatni a hímzés alapszövete, amelyet készen kellett volna megtalálnia Sebének – nem látszik. A legendaíró beleírta magát a legendába.
A regényt nemcsak a hitelesnek megírt történeti háttér, hanem a művelődéstörténeti is és a gyilkossággal is érdekfeszítőbbé tett eseménylefutás mellett az elbeszélésmód erényei segítik. A főhős papot gyerekkorától jelen, aggkori állapotáig számos élethelyzetének és (érzelmi) állapotának apróbb-nagyobb képei mutatják be. Például az Orseolopalotában meleg, édeskés és nedves illatokat érez, amelyeket fiatalon a fésülködő nőkön érzett (21), ugyancsak bódító gyümölcsillat zavarja eleinte a kolostorban, amely illat a citrom és narancsfácskák révén árad (88). Ő és a vele lévő éneklő kanonok meg a kíséret “sós, anyaölízű kagylókat” esznek, később azután a magyar fiúk azután vidám képpel szürcsölik a kagylókat (ez is kétszer van megírva 93 és 96). Hasonlóképp Gellért is megismertetik: roppant gyakorlatias ember, öreg koráig egészséges volt (97), emelgette a köveket a pécsi székesegyház építésekor (94), ő termelt először vöröskáposztát Magyarországon é. í. t. – A könyv nyelvezete és elbeszélésmódja szolgálja azt a jó értelemben vett irodalmiságot, amelyért érdemes olvasnunk. Az imént említett illatok szinesztezikus leírásai, a föl-fölbukkanó metaforák (“A tengerszag, a kibontott női haj illata letelepedett mellé” 145; “a latin nyelvek virágoskertje” 82) éppúgy besimulnak a szövegstílusba, mint a “Sebe bordái közé beleszúrt a fájdalommá vált megvetés” (59) mintájú (szillépszisen is alapuló) igefüggvény(metafora); hasonló egyberántó szerkezet: “a költöző fecskékkel együtt minden évben megérkeztek a velenceiek üzenetei is” (19). Ritka helyen találunk némi (szükségtelen) anakronizmust, talán csak az állam (10) és a “senki nem vett elő zsebéből tollat” (85) kitétel ilyen. Talán e két helyen éppen latin szó(származék) nem illik stilárisan a szövegbe: az intenzitás (63) és a rekonstruálás (23), minthogy ezek a mai magyar köznyelv sajtónyelvi és hivatali nyelvi rétegeiben meglehetősen elhasználódtak (a jobbára fölösleges használatuk révén). Köznyelvi pongyolaságnak tetsző mondatszekezet: “A szív, az soha nem fájhat” fejezetcím (69), majd később ennek szövegben való megjelenése (145). A könyvben gyakorta előforduló éneklő kanonok mindig egy szóba írva szerepel, pedig még legújabb köznyelvi szótárunk is tartalmazza (az ÉKSz.2 az olvasó kanonokkal együtt). Ugyancsak efféle – és az utóbbi évek könyvkiadásában (és másutt is) nemritkán tapasztalható – helyesírási jelenség a mint előtti (170) és a vagy előtti (51, 178) fölösleges vessző, az előbbi esetben a minttel határozó kapcsolódik (az egyik szöveghely javítva: “Zsófia hercegnő mint Magyarország patrónája”), az utóbbiban azonos mondatrészek közt van a kötőszó. – A könyv technikai kivitele (tipográfiája, kötése, borítója) ellen nem lehet kifogásunk.
Bánki Évát, az írót, akárcsak a kanonizációval megbízott püspökhősét, magát is aranyhímzőnek tarthatjuk, aki egy ritka szövésű alapra, amely megritkult és elgyengült erejű fonalakból áll, dolgozta rá a magyar múlt hímét, hogy az aranyszálak értéke révén új ábrázolat jött létre, amelyen nemcsak a történelmi múlt képe sejlik föl, hanem az emberi közösségek mitikus szellemiségének vázrajza is.
Bánki Éva: Aranyhímzés. Egy Gellértlegenda, Magvető, Budapest, [2005], 184 lap