Büky László, Magyar Nemzet
A szerző második regényét vehettük kézbe a 2004-ben megjelentetett Esőváros után, amely a családregény hagyományaira és hagyományaiból építkezett annak jellemzőivel – keresve azt, ami az egyén és a történelem kapcsolataiból föltárható. E könyve külső kereteit szemlélve történelmi regény, amelynek történeti rajzolatára (posztmodern?) didaktikusság vetül.
Az agg, hetvenöt esztendős püspök, Sebe – az “keresztény” nevén Anasztáz – , aki még tiszai nádkunyhóban kezén hat ujjal látta meg a napvilágot, varázsló énekesek leszármazottja küldöttséggel utazik a habokból kiemelkedő, holdfényesen ragyogó házak városába, Velencébe, feltárni Gellért püspök múltját, megtudni, hogy ki is volt Gellért régebben, kereskedőként, idegenként vagy éppen Jeruzsálembe készülő szerzetesként érkezette Magyarországra.
A nyomozásra kiválóan megfelelő lelki alkatú és intellektusú az agg főpap, aki úgy véli: “[…] ha az ember élni akar, álmában is megfejti a szabályokat, álmában is alkalmazkodik, figyel, résen van”. Ennek a törekvésnek jele, hogy évekig hurcolta köpenye alatt Donatust (azaz a középkori latintanulás alapgrammatikáját), hogy leírja vele a magyar nyelv szabályait, de semmire se ment. A latin nyelv, amelyet (mondhatni) elkülönbözve használnak a népek, látszhatott Sebe számára a rend alapjának, a “tudás” lehetőségének, az egyetlen régi “tudás”, melyet gyermekkorából megőrzőtt: a “szelek irányítására vonatkozó parancsok”; így azután a Donatusra alapozó szándék a nyelv(ezet) mögött az állandó figyelés, résen levés állapotát eredményezi számára. Hiszen azon is töpreng, hogy szavaink mélyén mit akarunk meglátni, s úgy véli, hogy “[…] a Nap […] egy Jel, melyet az örökös Távollevő hagyott itt nekünk. A nyelvtanulás […] nem más, mint az eredet, a latin szavak kutatása, a Jelek történetének – kezdetének – rekonstruálása”. A “történet” vagyis a legenda kezdetének kifürkészése Sebe feladata Gellért püspök kapcsán is, illetőleg ennek megoldása az, amivel tartozik a magyar államnak. A “Magyar Donatus”, a magyar nyelvtan megír(h)atlansága az igazi fájdalom számára, hiszen Gellért etimológiáját el lehet készíteni a Sebét fogadó, felsorakozó rokonság fullasztó sokasága ellenére.
A rokonság megismerése révén kerül a regényesemények közé egy kriminilasztikai szál, Sebe a híres aranyhímző otthonába, a városszéli Morosini palotába látogat, ez a legszélső ház gyanús és félelmetes és üres: a leghíresebb hímzőnőnek, Donna Morosininak finom hímzőkerete van csak a nagyteremben, és Sebe tudja, tulajdonosnője halott… Gellért unokaöccse és felesége élt állítólag a házban, és Sebe ebben a legszélső házban is csak a legendaíráshoz szükséges ihletet kereste. Az olvasó is töprenghet, Sebével együtt, hogy talán a gyilkosságok is a Gellértörökségért folynak, az etimológiáért.
A Moronisicsaládi történetet elmondó tiszteletreméltó urak számos lehetőségről számolnak be Gellért kilétére vonatkozóan. A Sebét fogadó püspökkel tárgyalva kiderül, hogy az itteni atyák is törekednek, hogy nagyszerű kolostoruk számára egy “saját nevelésű, igazi szentet találjanak.
“Ha nem lenne egy Történet a látható világ mögött, akkor talán nem értenénk semmit”– vallja Sebe, s ennek alapján azt godolja, hogy lehetséges, hogy az ezredik évben alapított királyságba érkező fiatal, világgyűlölő szerzetes hitt abban, hogy “ez az Új Királyság” tökéletes királyság lesz. Mindenhol uralkodni fog a rend, béke, igazság”, csakhogy a mai világ (mármint László király kora) már meg sem érti ezeket az eszményeket.
A zárófejezetben – A transcriptio címűben – az agg pap elkezdi írni az elődök szentséges tetteit. Mint tudjuk, s most ismét olvashatjuk, Lászlónak igaz szent kell, akit a Vatikán is elfogad. Az agg magyar püspök végül úgy igyekszik megírni a jelentést gellértről, hogy minden lehetőséget meghagy az értelmezésre. Tudja, hogy Gellért alakja olyanná válik, amilyenné az írás teszi, hiszen tudja, rábízatott a magyarázat, s lehet, hogy az ő “Legszemélyesebb Magyarázata” az igaz, s Gellért az ő imáiból vált “magabiztos valósággá”.
Bánki Éva új könyve olvastatja magát, s ez olyan erény, amely a szerzőt dicséri. A történeti háttér freskója, a Szent Istvántól – Péter kétszeri, Aba Sámuel, Endre és Salamon királysága után – Lászlóig terjedő időké megfelel a történetelmondásnak. A sámánnak született Sebe útja a szeleknek szóló parancsoktól a világi és égi hatalmakkal való szólásig jut el. Amit a világban való forgolódása során megtanult, hiszen megért két polgárháborút és hét véres uralkodóváltást, nem kevés: megtanulja, hogy jövendőt mondani, annyi, mint uralkodni; hogy a civilizáció felejtéssel kezdődik; hogy csak a Gellértféle álmodozók hiszik, hogy az Isten teremtette világban minden megváltozik; hogy aki nem hiszi el saját hazugságait, azt az emberek kiközösítik; hogy a hatalmasok hatalmasok és a nincstelenek nincstelenek és tovább sorolhatnánk az agg püspök szentenciáit. Sa talán legfőbb tanulság, már idéztük is, mely szerint mindig van egy “Történet” a látható világ mögött. Ezt példázza talán az is, hogy bár Gellért latinon és venetóin nem ért más nyelvet, a legenda szerint meghallja, megérti az együgyű magyar szolgálólány éjszakai munkadalát – a “jel” mögött a lényeget, bár mindig a világ a jelet (“Jelet”) látja, keresi, vizslatja.
A kanonizációval megbízott agg püspököt magát is aranyhímzőnek tarthatjuk, akinek hímzése az elkövetkező századokban is a legkülönfélébb fényekre fénytörésssel válaszol, amelynek villódzásában kiki megtalálhatja azt, amit keres: rangot, hatalmat, hitet, csak maga az igazság – mondhatni a hímzés alapszövete, amelyet készen kellett volna megtalálnia Sebének – nem látszik. A legendaíró beleírta magát a legendába.
Bánki Évát, az írót ugyancsak aranyhímzőnek tarthatjuk, aki egy ritka szövésű alapra, amely megritkult és elgyengült erejű fonalakból áll, dolgozta rá a magyar múlt hímét, hogy az aranyszálak értéke révén új ábrázolat jött létre, amelyen nemcsak a történelmi múlt képe sejlik föl, hanem az emberi közösségek mitikus szellemiségének vázrajza is.
Magvető, Budapest, [2005], 184 lap