www.litera.hu
“Ezért végső formájában nem a Szent Péter-bazilika
vagy az egyiptomi piramisok nagyszerűségében lelhetjük fel a fenségest,
hanem olyan jelenségekben, ahol a fenséges a leghétköznapibb idiómáját veszi igénybe, hogy megnyilatkozzék. …
a köznapi valóság és az, amit önmagunk és önazonosságunk elidegeníthetetlen részének tartunk, idegenszerűvé válik
és függetlenedik tőlünk, miáltal szembekerül velünk.
Mikor éppen a köznapi valóság nekünk oly ismerős területén következik be paradox szakadás a valóságban, akkor állunk szemtől szemben a maga legfenségesebb formájában a fenségessel.”
(F. R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat)
A Magvető Kiadó 2007-ben megkezdett sorozatával, úgy tűnik, nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint összegyűjteni az új évezred magyar novellistáit, egyben képet alkotni arról, hol is tart a (magyar) novella műfaja ma.
.
Bánki Éva két regénye után szorongással vegyes várakozással vettem kézbe a Magyar Dekameron címet viselő novelláskötetet. Szorongásom leginkább annak az intellektuális kihívásnak szólt, amit az Esőváros, majd a Gellért-legendát feldolgozó Aranyhímzés olvasása mért rám, egyszeri olvasóra. Nem kellett csalódnom!
A Magyar Dekameron, Boccaccio nyílt színi párbajra hívása olyasféle kaland, amilyent csak a járt utat a járatlan kedvéért elhagyó kiscserkész-úttörő él át: borzongató, izgalmakkal teli, veszélyes. Fárasztó és tanulságos.
Első pillantásra a Boccaccio-féle Dekameront “modernizáló” novellafüzérrel állunk szemben: ismerős keret, a pestis elől menekülő firenzeiek csoportja, akik valamilyen időtekeredés folyományaképp egy “határvidéki” városba érkeznek, itt szobát bérelnek egy Körszálló nevű hotelben, és az unalom elűzésére történetekkel szórakoztatják egymást.
A történetek narrátora legtöbb esetben egy varázsgömbből érkező, titokzatos Hang, de előfordul az is, hogy egy arra járó vendég mesél a hallgatóknak. Megvallom, nekem e varázsgömb szerepeltetése némiképp ellentmondásos: habár jól érzékelhetően eltávolítja a Boccacciónál még sokkal testközelibb, s ezáltal az elbeszélések stilisztikai, tematikus stb. különbségeit magyarázó narrációt a “mai” dekamerontól, ám számomra épp ezáltal némileg feleslegessé is teszi magát a történetek szerveződésekor. A Hang valójában teljesen mindegy, hogy varázsgömbből, vagy épp a szomszéd szobából érkezik, szinte teljes értékű szereplőként van jelen: reflektál a történetekre, öntörvényű (sokszor saját “kedvére” mond el egy-egy történetet), a történet folyamán többször is elromlik, vagy épp feleslegessé válik. A Hang szinte egyenrangú társa nem más, mint Giovanni, a történeteket lejegyző írnok, aki a nem túl részletesen ábrázolt szereplőgárda leginkább közutálatnak örvendő, de legalábbis gyanúsnak érzett tagja.
A kerettörténet helyszíne, a titokzatos határvidék, ami egyszerre jelöl ki földrajzi, politikai, történelmi határokat, és ezzel egyidőben tovább élezi az elbeszélések határtalan, szerteágazó történetfoszlányai nyomán keletkező bizonytalanságot. A határvidék motívumáról bővebben is írt Molnár Illés, ezért ennek felgöngyölítését én nem folytatom.
A tematikát szemügyre véve azonban további furcsaságok kerülnek elő. Míg Boccaccio nyomán a novella műfaji jellegzetességeképp valamiféle csattanót, szentenciát vár a történetek olvasója, ezek a legtöbbször elsikkadnak a “magyar” változatban: hol az épp recsegésbe forduló Hang, hol a talányos, többértelmű vég befejezetlensége, hol a hallgatók unszolására folytatódó történet az oka annak, hogy a lezárás valójában lebegéssé szelídül, rosszabb esetben is csak csonkának éreztetvén az épp előadott tragikus történetet, melynek végleges lezárása, értelmező továbbírása az olvasóra van bízva. Éppen ez a csonkaság az, ami összefogja a nagyon sokféle történetet magába sűrítő novellafüzért: a mesék, amelyek végnélküliek, határtalanok, egymásba is átérnek, s olyan sűrű hálót vonnak maguk köré, amely megkérdőjelezhetetlenül élővé, folytathatóvá változtatja ezt a “határvidéki” területet. A szövegek hálója egyszerre hagyományteremtő: Boccaccio mellett magához köti Dante, Jókai, Kemény Zsigmond, a trubadúrok vagy épp Bánki Éva szövegeit. A meglepetésszerűen előbukkanó főbb motívumok, cövekek mintha az olvasó gyanakvását csillapítanák: a rejtélyesnek hitt belső világ csupán saját törvényei szerint következetes, nem szükséges kínzó agytornát folytatni ahhoz, hogy leleplezzük a szövegek mögöttes értelmét. E mögöttes tartalom sokszor egy történelmi személy (Konkoly-Thege Miklós), vagy esemény (mohácsi vész) révén sejlik fel, és az előbb említett játékos paratextus néhol átvált mesterkéltnek tűnő intellektuális bújócskává. Hogy a következő kanyarban ismét rájöjjünk, felesleges a kikicsoda kérdéseken gyötrődni, hiszen a “megfejtés” valójában magában a szövegben van elrejtve.
A történetek rejtett tartópillérei: a legkülönfélébb összefüggésekben felbukkanó mexikói jezsuita régész, Tóth Imre alakja, a befejezetlen lágerviccek, amelyek hasonlóan vég / poén nélküli történetekként kerülnek elő az úttörőtáborban, vagy épp a narrátor nagyanyjának feltörő emlékeiben. Éppen ezek az elsőre megfejthetetlen zárványoknak tűnő szövetfoszlányok azok a kiszólások, amellyel a “hang”(ok) rámutatnak a határokra, amelyekkel összemossák, egymáshoz láncolják a határvidék meséit, hőseit.
“A testvérvárosba utazó kanizsaiak, ha nem is tudtak mindent Pitzinger bácsiról, jól ismerték nagyanyámat, akire néha rájött valami: megállt a piacon alkudozás közben, vagy rámosolygott teázás közben a vendégeire, és elképesztő dolgokról kezdett beszélni.”
Az eltérítés természetesen ugyanaz a gesztus, amely már a csonkaság, lezáratlanság kapcsán is felbukkant: a narráció célja távolról sem a szórakoztatás, vagy épp játékos idűmúlatás, sokkal inkább az, hogy lépre csalja, magába olvassza a firenzei utazót, vagy épp magát az olvasót. A történet szintjén ezt jeleníti meg a Körszálló vendégeinek sorsa: az utolsó novella befejezésekor a közönyösnek, cinikusnak ítélt hallgatókat száműzik a Határvidékről. A sértett szerelmes dühe, a megcsalt mesélő visszavágása ez: a történeteket kommentáló firenzeiek könnyűnek találtattak az értő / érző olvasói szerepre.
Kérdés persze, hogy az őszinteség, a feltárulkozás valódi-e. Hiszen hiába látni egyre mélyebbre, távolabbra az emberi sorsokban, ha mindig megmarad a halvány gyanú: “ki az apa?”, Radics doktor önmaga vagy a saját mesélője, esetleg az idősebb Hamberger lenne a titokzatos eredet(i)? Mit írt valójában Amerigo atya? Mi is esett meg Ludas Pannival?
A kötet - számomra - legjobb darabjai mind e kételyt, humort, öniróniát, a kisszerű tragédiák életszerűségét magukba sűrítik. A történetek valódi “privát” emlékezetté állnak össze, amelyben helye van kibonthatatlannak tűnő személyes emlékeknek és a “történelmi” szeleknek is, és amelyekben a határt nem az intelligenciahányados, hanem az öntörvényű, búvópatakként feltörő-eltűnő emlékezet és a felejtés alkotja.
Míg Bánki Éva novelláskötete valóban egységesnek tűnő alkotás, addig Nagy Koppány Zsolt könyve nem a boccacciói keretes szerkesztésű történetfűzésel él. A Nagyapám tudott repülni címet viselő kötet novellái két, egyenként 11 szöveget tartalmazó részre különülnek el. Az első a “mítoszok, történelmek”, a második a “játékok, tragédiák” alcímet viseli. Az első rész novellái között szoros kapcsolat figyelhető meg: jellegzetesen konkrét helyszínen (Kolozsvár, Bukarest) játszódó személyesnek ható történetekről van szó, amelyek a mesélő elbeszélői pozíciója és az elbeszélés módja révén tágabb kontextusba kerülnek, így tágítva ki az értelmezés kereteit is. Mindez akár az előbb ismertetett Bánki Éva-kötet történelemfelfogásával is párhuzamba állítható: a szövegekben tematizált megfigyelés, kimondhatatlanság (megnevezhetetlenség), az özönvizet idéző elárasztott falu a nagyon is konkrét, helyhez kötött élményt fokozza mítikussá. Ez a történetek személyessége és a tényszerűséget imitáló szikár elbeszélői stílus eredménye. A mindennapoktól eltávolított, kiemelt téma újabb jelentéssel gyarapodik, s ez a többlet nem egyszer példázatszerű történetté emeli az első megközelítésben hétköznapinak látszó eseményeket. Nagy Koppány Zsolt a nyelvi megformálás, a stílusparódia és az atmoszférateremtő nyelvjáték mestere ezekben a szövegekben. “És ő nem evett húst, csak jóféle gyümölcsöket meg szójából készült párizsit” - olvasható például a bukaresti barát meglátogatásáról szóló novellában.
A kötet első részét alkotó novellák gyakori eleme a bizalmatlanság, a hiány - amint ezt a könyvesblog szerzője is említi -, a romlást szimbolizáló motívumok kiemelt fontosságúak. Bár a szövegek többségén érezhető valamiféle távolságtartó, iróniára hajlamos narráció, ám ez éppen a tragikus elem fokozását, a kisszerű felértékelődését szolgálja.
Ehhez képest erős váltásnak tűnik a kötet második része, amely a játékosságot említi az alcímben. Az itt következő szövegek az előbb tárgyaltakhoz képest vázlatosnak, csontvázszerűnek tűnő novellakezdemények csupán. Bár Nagy Koppány Zsolt egyik kritikusa szerint itt sem öncélú iróniával, nyelvjátékkal van dolgunk, ám én ennek ellenére a legtöbb itt olvasható szöveget kezdetlegesnek, erőltetetten humorosnak érzem. A második rész legfontosabb kapcsa - a fülszöveg szerint - a nyelvi kísérletezőkedv, ám sok esetben a játékosság (pl. A lézengő writterben alkalmazott montázstechnika folytán) igenis öncélú, túlintellektualizált, kényszeres ömlengésbe fordul.
Habár vonzó lehetett a kötet szerkesztésekor a kétszer 11 novellát tartalmazó tagolást szem előtt tartani, így azonban a második rész kisebb kvalitású írásai (szerintem ezek közé tartozik többek között a Tánc vagy a Béla és a virágok) sokat gyengítenek az első rész sodró, eredeti hangvételén. (Talán a nyomda ördöge, talán más játszott közre abban, hogy éppen ezekben a szövegekben olyan pontatlanságok rontják tovább az összképet, mint az állszakállnak írt álszakáll, vagy az addig Zsókának nevezett szereplő hirtelen Zsófivá válása.)
Nagy Koppány Zsolt mindezek ellenére - vagy épp ezekkel együtt - kiváló elbeszélő. A kötet két - szerintem talán legjobb - utolsó novellája vagy a címadó elbeszélés igazi olvasói kaland, s ezeket olvasva nyilvánvalónak érzem, hogy Nagy Koppány Zsolt precíz sebészkésének és abszurd látásmódjának helye van a kortárs irodalom fősodrában.
“Én vagyok a róka a mesékből. Nem, nem az a sajtos, dehogy. Hanem az örök róka, a bolygó róka, történetek élesztője, ez vagyok én.”
Erdős Virág novelláskötetét szintén egy világirodalmi toposz, Orpheusz és Eurüdiké mítosza keretezi. Ám az már az első novellából - sőt, tulajdonképpen a kötet címéből - sejthető, hogy itt a mítosz némiképp átalakítva jelenik meg. Az Eurüdikét megpillantó Orpheusz reakciója nagyon is ismerős lehet, még ha nem is a mitológiából.
” - És Ő?
- Ő Eurüdiké - felelte Hádész.
- Húha! Akkor itt valami tévedés lesz! - kapott a fejéhez Orpheusz, aztán villámgyorsan sarkon fordult, és úgy elszaladt, vissza se nézett.”
A kötet narrációja mintha e magára hagyott Eurüdiké hangján szólna, s ha mindezt az említett irodalmi toposz, vagyis Orpheusz (a líra allegorikus alakja) felől értelmezzük, Eurüdikét nem lesz nehéz a mindenkori mellékszereplőként, a kiszolgáltatott, másoktól függő, s végül cserbenhagyott alakként látnunk. Bár Eurüdiké női volta megelőlegezhet egy nőszempontú olvasatot is, ám szerintem ez meglehetősen leegyszerűsítené a szövegek értelmezését ; Erdős Virág prózája sokal inkább a magukra hagyott, idegennek vagy épp szánalmasan másnak tekintett emberekről, nőkről, férfiakról, gyerekekről, kutyákról s a hétköznapi, jól ismert történetek mögött megbúvó abszurditásról szól.
A kötet novelláit a mítoszok, bibliai parafrázisok, mesék kapcsolják össze: Eurüdiké, Mária, Noé vagy az Énekek éneke menyasszonya olyan szituációkban szerepelnek, amelyek épp hétköznapiságukkal, ismerősségükkel sokkolják az olvasót.
A Mária című novella, amely egy “klasszikusnak” tűnő női szövegnek, egy szüléstörténet leírásának indul, úgy ölti magára Jézus születésének történet-szövetét, hogy közben szembe is fordul saját hagyományával: Mária és József gyermeke egy kiskutya lesz, aki puszta létével és születése körülményeivel is undort, elzárkózást vált ki környezetéből, pedig “(A)zt mondják, mióta itt van, egyszerűen képtelenség leoltani a villanyt. Már a kapcsolót is leverték, de minden hiába. A bágyadtan zizegő neoncsövekből egyre csak árad a titokzatos és szomorú verőfény.”
A történetetk egy jól körülhatárolható csoportja (Mária, Többiek?, A menyasszony) a lefokozott és tárgyiasult mítosz játékba emelésével operál, az elérhetővé (hétköznapivá) tett mitológiai esemény azáltal válik igazán abszurddá, hogy érezzük, az apró csúsztatások, “mi lett volna, ha …?, “mi lenne, ha..?” típusú gondolatfutamok a saját életünket idézik.
A kötet más darabjaiban ez a “ha” még tovább erősödik: a szokott helyzetet kifordító abszurditás, a mindent újraértelmező csattanó adja a történetek lényegét: a szülőt örökbe fogadó gyerek meséje, a sorscsapás elől megmenekülő, az “angyaloknak” beintő anya, vagy a temetés előtt búcsúzkodó anya és lánya története az abszurd hagyományait elevenítik fel.
A novellák fontos jellemzője, ahogy az elbizonytalanítással játszanak, úgy ingatva meg az olvasó szövegértését, hogy sohasem lehetünk biztosak abban, ki beszél, vagy épp kiről beszélnek nekünk. A stilisztikai “bizonytalanság” eszközül szolgál ehhez: a különféle regiszterek keverése, a kuplétól a mesén át a rajzfilmek történetszövéséig és az élőbeszéd szóhasználatáig mindent magába olvasztó nyelv ugyanezt eredményezi. “Budapest kulturális élete pezsgő, vidékieknek fröccs” - a teljesen lapos, mégis vicces fordulatoktól a jól eltalált és kibontott stílusparódiáig terjed Erdős Virág (ön)ironikus meséje, amely sokfélesége ellenére is zárt világgá formálódik A gyakran már a címben elkezdődő történetek egy folytatólagos, lezár(hat)atlan “világtörténelem” töredékei, a mindenkori “kicsik” és “mellékszereplők”, félreértettek és otthagyottak enciklopédiája, amely a hétköznapok beteljesületlen ígéreteit és lehetséges beteljesüléseit játssza körbe-körbe, várva, hátha megtörik valamikor a varázs.
“Milka helyett tejbevonó, anyám helyett egy lepukkant, vadidegen nő. Nekem ugrik, megölel. Szép kis ajándék, mondhatom! Hülye, geci télapó. Most mit kezdjek vele??”