Bánki Éva kötete már címében is egy olyan irodalomtörténeti univerzumot idéz meg, mely mind a műfaj, mind pedig az elbeszélőtechnika tekintetében közismert, határozott viszonyítási pontokat jelöl ki, s ez meglehetősen magasra teszi a befogadói, s azon belül a kritikai olvasat számára is a mércét. (Képzeljünk el egy Magyar Íliász vagy Magyar Ulysses című kötetet!) A magyar jelző honosító jelleget ad a Dekameronnak, egy értelmezéstörténeti otthonosságban jelöli ki a másságot, ugyanakkor – a cím alapján legalábbis – klasszikus olvasmányaink átértékelésére késztet, illetve a régi jó élmények nosztalgikus újraélhetőségét is sejtetni engedi. Boccaccióra utal az is, hogy az ezúttal a pestis elől a Határvidékre menekülő firenzei ifjak által hallott történeteket egy bizonyos Giovanni, Pamfilo lovásza jegyzi fel. Ám ahogy Szerb Antal írta Boccaccióról: „csak toszkán ég alatt lehet valaki ilyen harmonikusan jókedvű”. A határvidéki ég nem alkalmas arra, hogy harmóniát és derűt sugározzon, illetve hogy megidézzen egy ilyen jellemző vonást – jobb híján, Szerb szellemtörténeti bázisához igazodva nevezem így – az olasz lélek alaptermészetéből. De hol is van a Határvidék, mely alapvetően befolyásolja a történetmesélés mikéntjét? Nem minden ponton azonosítható az itt egy időben létező Magyarországok valamelyikével, legfőbb jegye az, hogy Itálián túl, Itálián kívül, az egyidejűsített történetiségben van, egy olyan térképen, mely minden szemlélés alkalmával mást mutat. A hely olykor egyértelműen fiktív, még csak a hitelesség illúzióját sem kelti: a Vadhattyúk című mese átiratában a név nélküli királylány „fél országot érő képeskönyvében” lapozgat, s ha ezt túl gyorsan teszi vagy szél támad, „akkor a hősök és a történetek összekeverednek.” Ez az összekeveredés uralja a könyvet magát is, a változatosság eszményének jegyében. A tér puszta szemlélése pedig azonosul az olvasással magával, mintegy újra életre keltve a világ = Isten könyve megfelelés középkori metaforarendszerét.
S ha a határok istenére és a reneszánsz-humanista itáliai–magyar szembenállásra gondolunk, megkerülhetetlennek látszik egy másik Giovanni, Janus Pannonius említése. Janus a kétarcú isten, egyszerre a múlt és a jövő, a határ túlsó és innenső oldala, ahogy a rituális humanista keresztségben első nagy költőnk is egyszerre barbár és humanista, magyar és az olasz. Amit Fiametta Contini ír a kötet végén található, barátjához címzett levélben, egybecseng Janus Pannonius barátjához, Galeottóhoz írt verses levelével, miszerint ha Magyarországra hozod Vergiliust, „hamisan fog szólni a lantja, / vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Cicero.” Ez a határvidéki léttapasztalatát megíró Giovanni meg nem fogalmazott ars poeticája is lehetne, melynek a történeteket kommentáló szereplők értelmezései során mégiscsak hangot ad. Janus Pannonius és Giovanni Boccaccio ambiciózusan ötvöződik a lovász Giovanniban, aki íróvá válik, és mintegy utólagosan átveszi a szerzői funkciót. A határvidék mindig bizonyos szempontból határontúliság is: a mű helyei közt kiemelkedő szerephez jutnak a
A novellasorozat címéhez híven tíz nap történeteit sorakoztatja fel, mégsem kerekedik ki az ideális, harmonikus száz, s már ez is jelzi az eltávolodást a klasszikus példától. A keretes elbeszéléssorozatok hagyománytörténetéből én személy szerint e könyv struktúrájához közelebbinek érzem pl. a késő barokk Faludi Ferenc Téli éjszakák című méltatlanul hanyagolt remekművét. Mégpedig több okból kifolyólag: egyrészt Faludi valóságos posztmodern eljárást alkalmazva főhőseivel olvastatja éjszakánként azt a könyvet, melynek ők maguk válnak a szereplőivé, vagyis abban is előtérbe kerül az olvasás mint a világ megérthetőségének esélye és a bebörtönzött tudás kiszabadulásának lehetősége, illetve Bánki Éva szavát kölcsönvéve az olvasás mint a boldogságmátrix megtalálásának küzdelmes útja. Másrészt a női pozíció központi jelentősége itt is, ott is hatványozottabban domborodik ki. A Téli éjszakák szerkezete kevéssé feszes, igazi barokk bravúrok sorozatára ad lehetőséget, nem működtet azonnal felfejthető számmisztikai struktúrát, mint pl. Boccaccio. Ez utóbbi elhagyása Bánki újraírásában nem hiba, de a hatványozottan érzékelhető intertextuális háttér miatt akár számon kérhető formai jegy is lehet. Szívem szerint át is keresztelném ezt a könyvet, mondjuk: Nyári éjszakákra.
Boccaccio tehát csak színleg idéződik meg, az alapgesztusokban és a történetmesélés újdonságcentrizmusában nyilvánul meg. De hát a pestis sem egy olyan gyógyíthatatlan kór, mely az orvosi kézikönyvekben ismertetett módokon fertőz, hanem allegorikusan a nyelvben létező történetek, vagyis a kultúra vírusa is: „Hiszen a járvány oly fertőző volt, hogy nemcsak a betegek, hanem a mendemondák, a híresztelések is terjesztették a kórt”. A nyelvbe és a kultúrába való bezártság betegessége így lesz ennek a könyvnek az egyik legfontosabb mondanivalója: a vírus bennünk van, a fertőzés betegséggé válása csupán idő kérdése. A viselkedés normáit, a történetek tétjeit a nyelvek, a kultúrák iránti fertőzőképesség mértéke határozza meg. Gondolhatnánk azt is, hogy a járvány itt nem más, mint a politika nyelve, a lelke mélyén színtelen, agresszív nyelv, mely hatalmi vágyak végrehajtója és eszköze, s ezzel áll szemben a történelem hatalmi játszmáiból kivonuló művészet nyelve, de ezt az oppozíciót több okból is elvetném. Egyrészt azért, mert Bánki Éva leleplezi, hogy a történelmi hitelesség és az irodalmi fikció nyelvi mechanizmusai azonosak, hogy univerzumai felcserélhetők, másrészt azért, mert a könyv világosan elmondja, hogy a menekülés lehetetlen, a fertőzés előbb-utóbb tünetekkel jár, a betegség pedig elhatalmasodik, mert a kultúra nyelve élni akar, és nincs nálánál elvetemültebb parazita. Az idő kikapcsolása is ezt támasztja alá: a parazita számára csak a mindenkori léttér érdekes.
A szellemidézés ezoterikus gesztusainak kiemelése (Bánki Éva könyvében ugyanis nem a szereplők mesélnek, hanem jobbára egy, a budapesti Körszállóba rendelt kristálygömb rapszodikus lángocskája) érdekes módon nem a történetmesélés tarka-barka misztifikálódásához vezet, hanem sokszor a hallgatók számára felháborítóan lecsupaszítja, esetlegessé teszi azt. A szikra kipattanásának pillanatától gyakran meglehetősen hosszú az út a szóra bírásig. A láng mint mesélő így az önkényes, kiszámíthatatlan nyelv rakoncátlankodásává válik, s gesztusainak váratlansága sokszor gerjeszt várakozást vagy épp a történetmesélés megszakadásától való félelmet az olvasóban. A történetek hallgatói, akiket Bánki kiiktatott az elbeszélői funkció szerepéből, s akiknek valószínűsíthető sokféleségével a lángocska próbál meg konkurálni, gyakran előre jelzik, milyen sztorit szeretnének hallani. A rakoncátlan láng(nyelv) pedig olykor ellenáll az igényeknek, máskor készségesen kielégíti azokat. Mert, ahogy a szerző fogalmaz: „igazi boldogságot csak a szavak okoznak.” Vagy: „igazán fontos dolgok csak a versekben történnek.” És a permanens boldogság keresése e könyv egyik kulcsproblémája. „Kedves Arthur! Ha beszélsz, soha nem fogsz meghalni. Szeretettel: apu.” – halljuk a Tormák legendás, pikareszk, kissé a humanista pszeudogenealógiák technikáját is megidéző novella végén. Vagyis a beszélés, a mesélés folyamata az örökkévalóság erejének bizonyítéka. A halál előli menekvés egyetlen módja, mint Seherezádé esetében. A „kitalált végtelen” belakása az élet megstilizálása. A létezés úgyis „emléküzlet”, ahol történeteket árulnak, s a történetek „nevekhez magyarázatok”. A láng olykor megmakacsolja magát, nem hajlandó mesélni (a varázsgömb javításra szorul), vagy nem hajlandó befejezni, illetve folytatni az elkezdett történetet: ez a csőbe húzós játék szintén hozzájárul az elbeszélői technika sokszínűségéhez.
A kristálygömb alternatívájaként jelenik meg például a tévé, de az kiszámíthatósága miatt érdektelenné válik: a média nyelve ugyanis olyan hipernarratívaként jelenik meg, melynek nincs szüksége a specifikumra, léte az univerzális, alapvető, legközérthetőbb sémákon alapszik, azon a kommunikációs minimumon, mely mindenki számára érthető. A média számára a szellemidézés technikája mérsékelten érdekes: a jelent akarja látni és láttatni, a most mostját, az épp mostot, az azonnalit, a legfrissebbet. Az univerzális közhelyes történetek alternatíváit kínáló kristálygömb pedig a tradícióra épít: az időutazásra, az olvasmányokra, a kulturális fegyvertényekre, ha úgy tetszik, a per pillanat hasznavehetetlen, ám mégis egész lényünket meghatározó tudásra, és az idegenséggel való folyamatos szembenézés elkerülhetetlenségére.
„Ez már igazi novella!” – kiált fel a gömb egyik sztorijának elején Neifile: és valóban, a Miképp vett elégtételt édesapján Lauretta? című írás egy vérbeli novella, melyről a leginkább talán Buzzati vagy Calvino jut az olvasó eszébe. De féktelen tobzódása van itt a legkülönfélébb műfajoknak a mesétől kezdődően a családtörténeti fejtegetésig, az antik típusú életrajzoktól a korrekciós történetig. Képes-e ez a sokféleség egységbe tömörülni? A kerettörténet végül is meglehetősen rugalmas, végtelenül egyszerű, talán túlságosan is áttetsző, olyannyira, hogy szinte csak a műfajtörténeti tradíció beszédmódjának megidézésére szolgál, illetőleg azt hivatott dokumentálni (az én olvasatomban legalábbis), hogy a szimultán áradó történetek sokaságában szinte lehetetlen rendet tenni. A közbevetések, a furábbnál furább kommentárok nem pusztán az idegenség ijesztő jelenlétének tudatosulásából fakadnak, hanem minduntalan figyelmeztetnek a nyelvbe börtönözöttségre, a sémák, a fordulatok időn túli véges számára és a látószögek, az értelmezési lehetőségek végtelenségére. Ezt támasztják alá a beiktatott olasz dalok és énekek, utalások: vagyis minden kalandban ott van a nosztalgia szikrája is. Amerigo atya két története szintén jól példázza az elbeszélés eredendő esendőségét a valósággal kapcsolatban: előbb az atya szólal meg a láng nyelvén, s vallomásos önéletrajzként adja elő saját, mérhetetlenül kalandos élettörténetét, majd Haller professzor, a magyar és az olasz világ közt Mercurius szerepét betöltő tanár elmondja Amerigo atya mérhetetlenül kalandos „igaz” történetét: egy olyan kutatási beszámolót hallunk, mely minduntalan személyeskedésekbe torkollik. A megkétszerezett történet itt látványosan jeleníti meg azt a korrekciós technikát, amely ezt a könyvet nagyrészt uralja. Konkrétan arról van szó, hogy a novellák nagy része mintegy igazodva a kompozíció egészéhez, egy-egy kanonikus történet vagy elbeszélői stílus újraírása, újramondása. Egy rejtett alternatív irodalomtörténet is kirajzolódik e kötet lapjain Trisztántól Zrínyin, Fazekason, Jókain, Dickensen át egészen Szabó Magdáig. Ebben az újraértelmezési tendenciában jelentős szerep hárul a női szereplők megalkotottságára: a Ludas Matyi-történet rendkívül szellemes reinterpretációja gyakorlatilag azonos a történet nőneműsítésével, s ha a népmese pszichológiai hitelét vesszük, akkor inkább az eredeti tűnik variánsnak. A Rozáli szabadulása című kiváló elbeszélésben Jókai mint egyféle mögöttes szubsztancia jelenik meg, s csakis Jókai technikái révén válik kizárólagos hitellel elmondhatóvá a történet folytatása: „De a sorsába és a nevébe beleírt történet, vagyis Jókai műve, nem hagyta, hogy félénk, bár mindig mosolygós operettszubrettként végezze.”
Átjárást az olvasás és a létező valóság közt a szöveg varázsa jelent, szó szoros értelemben, a Vadhatyúkban pl. a könyv egyetlen szavából (tavasz) azonnali valóság támad. A létezés stílusa az olvasott szövegek stílusát veszi fel, s minden történet egy másik (ismert vagy derengő) történet kommentárjaként is értelmeződik. Ezáltal az elbeszélés szövete még akkor is sűrűnek hat, ha viszonylag konzervatív technikákat alkalmaz. A novella fő erénye Boccaccio idejében részint az újdonság, részint az elbeszélés hajlékonysága, pulzáló életereje, mely képes olyannyira megszerezni az olvasói bizalmat, hogy a beavatottság összekacsintva derülő csodáját sugározza belénk. A Vadhattyúkban minden egyes történethez egy-egy stílusminiszter szabja meg a jelzőket (ezek az intertextuális nyomok allegorikus megjelenítésére alkalmas gesztusok is), de a hétköznapi lét is potenciális szöveggé válik, egy felettes hatalom szövegévé, mely önmagába akarja integrálni a szavakat, szólamokat, a sokféleség zavarát. Egy példa erre: „a Stílusminisztérium a hajnalban útra kelő magányos hajóhad stílusát ajánlja az országlakóknak.” A nyelv cseréje vagy cserélhetősége itt automatikus, lévén, egy kitűnő meseátiratról van szó, de az egész határvidéki lét velejárója is: magyarokból lesznek szlovákok, németek, szerbek vagy fordítva, szombatosokból zsidók és így tovább. Az emlékezés folyamatos története kivetíthetetlen marad: az elbeszélői mindentudás viszont ebből szemezget rendre, jó arányérzékkel. Az emlékezés mint a történetmesélés motorja a történet történetének mélyein egy-egy boccacciói váratlan fordulat után fizikai átalakuláshoz is vezethet: az emlék elvesztésével arcvonások, azaz egók is eltűnhetnek.
Bánki Éva kötete a mesélés örömének alárendelt nyelv kalandjainak története. Olyan nyelvet működtet, mely önmagát variánsként tételezi egy kanonikus történetmesélési tradíció határvidékén. Olyan keretet teremt, melybe a magyar novellisztika néhány igazi gyöngyszemét is sikerült belefoglalni.