Bedecs László, (hol?)
Sebe nyomozásának vagy inkább sötétben tapogatózásának, sejtéseinek és belső dilemmáinak izgalmas története a regény, melyet intrikák, hazugságok, sőt egy gyilkosság tesz igazán krimiszerűvé.
Bánki Éva: Aranyhímzés, Magvető, 2005
Az Esőváros sikere után Bánki Éva újra egy történelmi regénnyel jelentkezett, csak míg előbbi a huszadik század első felében játszódott, ez a tizenegyedik század utolsó évtizedeibe kalauzol. De miközben a múltról ír, az emlékezet működéséről és a történetírás problémáiról beszél, és az önazonosság esetlegességéről gondolkodik.
Az Aranyhímzés főhőse Sebe, Gellért püspök legjobb és legkedvesebb tanítványa, egyben utódja a püspöki székben, I. László királytól azt a megbízást kapja, hogy utazzon Velencébe, Gellért szülővárosába, és tudjon meg minél többet a hegyről legurított vértanú gyermekkoráról. A megbízás lényegi része mégis az, hogy lehetőleg egy „kész”, a szentté avatási eljárásban, illetve bizonyos politikai ambíciók támogatására is felhasználható életrajzzal térjen vissza Magyarországra. Sebe nyomozásának vagy inkább sötétben tapogatózásának, sejtéseinek és belső dilemmáinak izgalmas története a regény, melyet intrikák, hazugságok, sőt egy gyilkosság tesz igazán krimiszerűvé. Sokan szeretnék ugyanis sajátjuknak tudni Gellértet, és valahogy mindenki egyedi érdekei szerint emlékszik a néhány évtizeddel korábbi eseményekre.
A szerkesztés tudatossága, a válogatás és a csoportosítás önkényessége, az előzetes elvárásoknak megfelelő adatok hangsúlyozása, illetve az ellentmondások elhallgatása jellemzi ezt a munkát. Sebe racionális figura, folyamatosan elemez, kombinál és taktikázik, benne tarja magát az események folyásában, igyekszik mindenhol ott lenni, mindenkivel beszélni és mindenkire hatni. És persze megpróbál okosabb lenni az őt is manipulálni igyekvőknél. Benne egy bölcs, elmélkedő, mégis ironikus, sőt itt-ott kifejezetten humoros figura formálódik, aki minden értelemben a szöveg központi alakjává válik, azaz rajta kívül nem történik, és úgy tűnik, nem is történhetne semmi a regényben.
Sebe, a nagytekintélyű Anasztáz püspök pogány nevén szerepel a könyvben, és ennek különösen fontos oka van. Hiszen ezzel a szerző pontosan arra irányítja a figyelmet, hogy ez az idős, Gellértre mint megmentőjére és példaképére tekintő pap a hivatalos megbízás teljesítésekor valójában saját identitásának kérdéseire keresi a választ. Gellért történetét kutatva ugyanis saját múltjával találkozik: magyarságára, nyelvére, hitére, végső soron családja ősi szokásainak és az új vallásnak polgárháborúig fajult konfliktusára kérdez rá. Gellért velenceiből lett magyar, ő pogányból lett keresztény. Mindketten hátrahagyták értékeiket valami újért, amivel nem csak nyertek, de sokat vesztettek is. Sebe tehát magára ismer Gellért történetében, miközben persze öntudatlanul is úgy formálja ezt a történetet, hogy magára ismerhessen benne, hogy Gellért sorsában megérthesse a saját sorsát is.
Érdemes megemlíteni, hogy a történelmi Gellért-legendák narrátorai mindentudó, a múlt apró részletei között is biztosan tájékozódó beszélők voltak, a regénybeli legendaíró viszont bizonytalan és óvatos, még azokon a pontokon is, ahol egyébként minden alapja meglenne a határozottságra. A regény tizenhat fejezete közül a nyolcadik, azaz a középső a jelentőségteljes „A legendaírás nehézségei” címet viseli, és éppen azt a fordulatot beszéli el, amikor az ambiciózus és akkurátus Sebe rádöbben, hogy az általa megírandó történet az ő szabad döntéseinek, sőt itt-ott esendő fantáziájának a terméke lesz. Egymással ellentmondó tanúk homályos állításaival találkozik ugyanis, melyek között nem tud az egyébként csak korlátozottan rendelkezésére álló bizonyítékok segítségével választani. A regény tehát nem is annyira a megírásról, mint a megírás során felmerülő dilemmákról, a „történeti hűség” lehetetlenségéről szól. Ahogy a szöveg talán kicsit feleslegesen, némileg didaktikusan ki is mondja: „Talán nincs is igazság, vagy az emberek többségének elviselhetetlen minden igazság.” (100.)
A tételszerű mondatoknál valamivel zavaróbb probléma azonban, hogy miközben Sebe felismeri, hogy nem lehet semmit pontosan és végérvényesen elbeszélni, a Sebe történetét leíró narrátor erről nem vesz tudomást: a szöveg nem jelez kétségeket, a lineáris történetmesélésben nincsenek törések. A narrátor pozíciójának biztonsága tehát ellentmond Sebe lényegében poétikai belátásának, és ezzel épp az igazságról, a hűségről és valódiságról olvasható, egyként jogos kételyt kifejtő mondatokat teszi hiteltelenné. Legfeljebb az hozható fel mégis a narrátor mentségére, hogy néhol annyi nevet, okot és okozatot zsúfol össze egy-egy grammatikailag amúgy is sűrű bekezdésben, hogy a mindent tudó, és magát feltétlenül megbízhatónak mutató elbeszélés ellenére is homályossá válik a történet – legalábbis a regény mellékszereplőinek története.
Azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy Bánki Éva fantasztikusan sokat tud a könyvben megjelenő világról, a középkor hétköznapjairól. Egészen magával ragadó, ahogy benne él a könyvben, a tizenegyedik század Velencéjének zegzugos, az egyházi hierarchiától uralt hangulataiban. Mindezt pedig stilárisan is egységes, részleteiben is alaposan átgondolt szövegben kamatoztatja. Magyar irodalmi elődei közül az Álmok álmodója és az Utas és holdvilág feltétlenül kiemelkedik, már csak azért is, mert mindkét regényre utal is a szöveg, nem is egyszer. Bánki Éva prózája ugyanakkor elődeinél reflektáltabb és rétegzettebb, mondhatni, maibb. Néhány szálat végigvezetve, és még egy-kettőbe belekezdve, céltudatosan, a szöveget kézben tartva halad a végkifejlet felé, mely mégis tartogat meglepetéseket.
Bánki Éva kiváló arányérzékkel adagolja az információkat, de a legjobb talán a rejtélyes, ködös és bizonytalansággal teli atmoszféra megteremtésében. Velence mint háttér eleve jó lehetőséget kínál egy krimiszerű, nyomozós, bujkálós történetnek, de Bánki nagyon ötletesen rá is játszik a város különlegességéből adódó lehetőségekre. Az egymást csapdába ejteni, de legalábbis manipulálni igyekvő emberek játszmái ebben a közegben különösen jól működnek. A kolostorok, a régi kódexek és lagúnákat övező vastag falú lakóépületek úgy rejtik el a szereplőket, ahogy az „igazság” rejtőzködik a sok-sok tanú szavai között. Valahol biztosan ott van, de képtelenség megtalálni. Az idegenségére amúgy is sokszor reflektáló Sebének ez valóságos labirintus – nem csoda, hogy a könyv végére fel is adja a keresést, visszahúzódik szobájába, és mintegy irodalmi rutinnal írja meg a megbízó által elvárt Gellért-történetet.
Jelentőségteljes sejtelmesség és megoldhatatlan bizonytalanság jellemzi tehát ezt a regényvilágot, melyben tulajdonképpen senki sem érzi jól magát. A kényelmetlenségek a bizonytalanság mellett a bizalmatlanságból származnak, az „igaz” és a „hamis” számtalan árnyalatából. Gördülékeny, fordulatos és végig érdekes könyvet olvashatunk, mely egy jelentős író karakteres, igényes és jövőbe mutató regénye.
Bánki Éva: Aranyhímzés, Magvető, Bp., 2005. 184 oldal, 2290 Ft