Élet és Irodalom, 2007, nov. 30.
Bánki Éva három évvel ezelőtt indult prózaírói pályáját máris három igen karakteres mű fémjelzi. A szerző nagy sikerű családregénye, a terjedelmes Esőváros (2004) után, Aranyhímzés című kisregényében (2005) egyaránt felhasználta a detektívregény műfaji hagyományait, és idézte fel a középkori legendák világát. Új könyvében ismét új hanggal és formával kísérletezik. Novelláskötete, a Magyar Dekameron a Magvető Könyvkiadó új, novellárium névre keresztelt könyvsorozatában kapott helyet. Egy novelláskötet esetében Boccaccio művének megidézése kétségkívül kézenfekvő, ugyanakkor izgalmas választás lehet. (A reneszánsz kori író alakja már Bánki első regényével kapcsolatban is felmerült, amikor egy történetszálat maga a szerző mint “falusi dekameront” emlegetett.) Bánki Éva novellái nem szigorú értelemben vett Boccaccio-parafrázisok. Az új kötet novelláit, leszámítva a kerettörténet alapszituációját - vagyis a firenzei pestisjárvány elől menekülő tíz fiatal történetét -, a névazonosságokat és a bevezető fejezet (Utazás a Határvidékre) szinte szó szerinti átvételeit, aligha lehetne utánhallásoknak nevezni. Maguk az elbeszélt történetek hallgatói is (a tíz firenzei “menekült”) többször utalnak arra, hogy ezekben a novellákban mindig sántít valami, legalábbis ahhoz képest, amit ők, a megszokott környezetükből kiszakított és kicsit megtépázott boccacciói hősök elvárnának egy történettől. “Ez a mese úgy kezdődik, mint egy Boccaccio-novella, aztán úgy végződik, mint egy nyomorúságos határvidéki történet” - olvashatjuk a Miképp vett elégtételt édesapján Lauretta? című első novella után a hallgatói reflexiókat.
Nem arról van szó persze, hogy ezen a különös helyen, a Határvidéken - ahol sohasem lehet tudni, hogy éppen hadiállapot vagy béke uralkodik-e - másképpen formálódnának a történetek, mint a napfényes Itáliában. A novellák lendületes előadásmódjával mindenképpen elégedettek lehetünk. A szövegek látszólag teljesen hagyományos egyes szám első vagy harmadik személyű elbeszélések. A novellák narrátorai az elbeszélői hangnemek alapján kevéssé különböztethetők meg egymástól; mintha mindenki ugyanabból a kissé melankolikusan távolságtartó pozícióból látná és mesélné saját történetét. A narrációval kapcsolatos trükköt csak a kerettörténetben találunk, amennyiben a mesélők csak egy “médium” - a kristálygömb - segítségével szólalhatnak meg, amikor rájuk kerül a sor. Így a történetmesélés hasonlít egy szellemidéző szeánszhoz, ami talán olykor kissé túlspiritualizálná, máskor pedig éppen egyhangúvá tenné az elbeszélések előkészületeit, ha nem jönnének közbe lépten-nyomon - a kis mesemobil romlékonysága miatt - ironikus zökkenők, amelyek izgalmassá teszik az összekötő részeket. Néha azonban ez a játék kevésnek bizonyul. Mert a novellák ugyan biztos és ügyes kézzel vannak megformálva, de a nagyobb formát biztosító keret, amelybe Bánki olykor szinte belekényszeríti az önálló szövegeket, sokszor szervetlenül lötyög a novellák körül, mintha a történetmesélés szituációja függetlenedni, elszakadni akarna azoktól a történetektől, melyekbe utólag maguk a hallgatók is bele-beleszólnak.
Visszatérve az egyes elbeszélésekre azt mondhatjuk, hogy Bánki novellisztikájára tényleg a szellemes mesélőkedv jellemző, amely minden hétköznapi és unalomig ismert történetből ki tud húzni valami újat, valamilyen eredeti csattanót. Vannak látványos csavarintásai, leginkább a mese- vagy regényparafrázisokban, mint amilyen a Döbröghyné Ludas Panni című írás, ez a modernizált zsarnokmese a nyolcvanas évekből, mely éppúgy az “embernyúzó” Döbröghy háromszori megbüntetésének történetét meséli el, mint felvilágosodás kori elődje. (A történet csattanójaként “Döbröghy elvtárs” feleségül veszi kínzóját, Ludas Pannit.) Hasonlóan jópofa történetnek indul az Old Shatterhand hazatér című novella, amelyben a halhatatlan indiánregények hőse a német egység mintájára létre akarja hozni az “indián-uniót” tucat számra ejtve teherbe az indián nőket, ezzel is segítendő az indiánok közötti békés együttélést. Olvashatunk a kötetben olyan írásokat is, amelyek a Magyar Dekameronnak inkább a komolyabb vonatkozásaira - a politikára és a határvidékiek kedvenc témájára, a történelemre - helyezik a hangsúlyt. Ilyen például a Kádár (itt: Csermanek) János születését elmesélő A legelső és az utolsó című novella, amely egyébként a kötet kevésbé sikerült darabjai közé tartozik. Nagyon jól sikerült viszont az úttörőtáborok megalázó, konformizáló világát bemutató novellapáros, az Erődvárosok és a Laci története.
Bánki láthatóan szereti a történeteket több oldalról is körüljárni: a negyedik és az ötödik napon erre van is alkalma, amikor a majakutató Tóth Imre (Amerigo atya első története, Amerigo atya igazi története), illetve Jókai Mór A jövő század regénye című művéből ismert Tatrángi Dávidnak és szerelmének, Tatrángi Rozálinak kalandjait meséli el (Dávid és az új ország, Rozáli szabadulása). A novellák között egyébként több szerelmi történet is szerepel, de ezek nem Boccaccio könnyed, pajzán hangján szólnak, hanem a szerelem sötétebb oldalait állítják előtérbe (prostitúciót, visszaéléseket, halált). A szép Karolina árva hősnője így emlékezik egy “jótevőjére”: “De Ottó bácsi csak nevetett, azt mondta, ne aggódjak, a szépségemre való tekintettel ő mindig gondomat fogja viselni. Az autóban átölelt, és ahol az út egy ősparkon át vezetett, leállította a kocsit. Lehúzta a bugyimat, csókolgatta a puncimat, és azt mondta, soha nem tenne nekem semmi rosszat. Nem ő volt az első. Megtették ugyanezt már a lányok is az intézetben, megtette a konzul is nagy titokban, Ottó bácsiban csak a szakálla volt kényelmetlen.” (Karolina persze még kislány, amikor Ottó bácsi, a fekete bőrdzsekis tévésztár meglátogatja őt.)
Folyóiratokban korábban már olvashattunk részleteket a Magyar Dekameronból; ezekből - noha a nagyobb kompozíció alapvonásai értelemszerűen csak részben mutatkozhattak meg - úgy tűnt, hogy a leendő novelláskötet nemcsak a boccacciói történetmesélés hagyományát eleveníti majd fel eredeti módon, hanem szerkezetében is követni fogja a firenzei mester Dekameronját. (Legalábbis erre utaltak a novellacímek utáni megjegyzések, melyek az írások kötetbeli helyét jelölték ki, és melyekből úgy tűnt, a könyv tízszer tíz novellát tartalmaz majd.) A kötetet olvasván azt kell mondanom, hiányérzetet kelt, hogy a boccacciói tíz nap száz novellájából a magyar változatban csak huszonhét maradt. Ez pedig számomra elsősorban nem azért okoz csalódást, mintha ragaszkodnék a két mű közötti párhuzamokhoz, hanem mert Bánki Éva igen kellemes elbeszélő, akit szívesen hallgattam volna még napokig, ha bőkezűbb lett volna olvasóival.