Bekezdések Bánki Éva prózájáról, Forrás
Bánki Éva 2004-ben napvilágot látott debütáló könyvének a címe, Esőváros, a Gellért-legenda egy változatát íróilag állító és művészileg képző második regényének pedig – mely alig egy esztendővel követte a „pályakezdő” művet — Aranyhímzés.
Rövid dolgozatom fölé azt írtam: regényvárosok. Írhattam volna regényhímzéseket, vagy regényhímzőt is, ahogy azt egyik méltatója Büky László pedzette. Mégis maradtam a regényvárosoknál, mely teret és időt egyként jelöl. E a két fogalom nélkül ugyanis nincs regény. Arról nem is szólva, hogy az Aranyhímzés haláltörténetének ugyancsak egy város, a középkori, színpompás, valóban magával ragadó Velence ad a szerző kezébe regényteret, regényhelyszínt, regénykulisszát, a nyomozás, a nyomkutatás, mely története és vezérlő szála a cselekménynek, tehát úgyszintén regényvárosban játszódik.
Az emlékezet és képzelet tájainak fölfedezése, mert Bánki Éva prózája is ezt a szerkezetet működteti, városban, városokban történik. Egyszer voltakban, melyek ugyan ma is állnak, de nem ugyanazok. Bánki városai, noha létezők Prágától, Pozsonytól az „esőváros” Dunaszerdahelyen, Galántán át saját szülővárosáig, Nagykanizsáig, ahogy az írótól elvárható, képzeletbeli eseményekkel, történetekkel, és elképzelt titkokkal kitalált és megszemélyesített városok. (Nagykanizsa: “Haldokló, de művelt város ez, gondoltam, Trianon elvágta a déli piacoktól […]” “[…] az utolsó kisváros[…] Európában, ahol a kamarazene volt a »jobb emberek« legfőbb szórakozása, ahol az utcán, ha találkoztál valakivel, behívott a házába Mozartot hallgatni” )
Bánki írásainak mélyén tehát városok, helyek rejtőznek, „a hely ahol élünk” archetipikus jegyeivel. Bánki városai voltak, ma is vannak, de az idők folyamán sohasem olyanok voltak, és ma sem olyanok, ahogy az írói szem láttatja őket. Azt mondanám, hogy nem azonosak azzal a várossal, amely után az írói szem kutat, és nyomoz. Bánki Éva ezeket a már nem létező, vagy sohasem létezett városképeket, regényvárosokat emeli ki a prózaíró látásmódjával, az elbeszélő élményével, az elbeszélő felismeréseivel, fiktív, vagy a valóságból a fiktívitásba átlépő szereplőkkel, hősökkel. Harmadik könyve, a címe miatt sokféle előérzettel olvasható, különféle életfölfogásokat és világviszonyulásokat epikusan egymás mellé sorakoztató Magyar Dekameron sem lóg ki ebből a sorból: a Magyar Dekameron elbeszéléseinek lapjain is helyek, határvidékre települt városok legendáját költi, városok legendája után nyomoz az írónő.
A kiemelések azt próbálják megelőlegezni, amit én Bánki írói nézőpontjának, sőt irodalmi vezérlőelvének, az író általa elgondolt pozíciójának vélek, a költést és a nyomozást, mely kifejletten az Aranyhímzésben áll előttünk. Ez a kisebb forma és térfogat e pillanatban talán mintha jobban a kezére állna Bánkinak, aki itt tudja kamatoztatni nagyszerű képességét, intuicióját a meseszövéshez, és mozgósítani – ugyancsak a meseszövéshez — páratlan műveltségét. Az Aranyhímzés tág értelemben voltaképp a történelmi regény regiszterébe tartozik, amelyben a kutatás, a visszakeresés, a visszafejtés áll a középpontban, a módszer pedig a nyomozás: „egy nyomozás története”, mondja az írónő, nem pedig egy szent életének a leírása. (Ha az utóbbi volna, akkor is többes számot kellene használni.) Tehát nem mással él, mint a detektívregény-technikával a szerző. Ez a két műfajtípus a szíve csücske a szerzőnek. Bánki első regénye történelmi regény volt, mely száz év történetét fogta rámába. A második egy detektívregény sémaelemeit felhasználó, nagyon fortélyosan egymásra rakodó emlékezéstörténetek könyve, ahol a főszereplő, Csanád megye püspöke, Sebe voltaképpeni politikai nyomozása Gellért múltjáért, múltjának legendájáért folyik a fényűző, és a hatalmi szempontból kulcsfontosságú Velencében. Ebben a regényben meghatározó szemléleti és világképi elem a monológ, mely az írói beszéd formáját ölti magára: Sebe sem tesz ugyanis mást, mint elbeszéli a világot, úgy írja le, úgy mondja el azt, amit megfejtett, úgy írja le, és formálja meg a benyomásait arról, amit látott, mint valami prózaíró.
Bánki Éva későn indult, de prózaírótól vajon mi a késeinek mondható indulás? Ki mikor írja meg első, vagy az első legjobb, már számon tartott regényeit? Vajon mi az, mi életrajzi években lemérhető, ha egyszer az első mű alatt, ahogy mondani szokás – hogy továbbgörgessem a szóképet – az asztal legalábbis behorpadt. Bánki Éva az Esőváros című 2004-ben megjelent, minden valamirevaló prózai előzményt mellőző regényével az írónő úgy dörömbölt a magyar irodalom kapuján, hogy az mindjárt ki is nyílt előtte. Mégpedig nem is csak résnyire nyitották meg a kaput: a jelenkori irodalom nagy dédelgetője, a Magvető Kiadó adta ki az ismeretlen szerző „pályakezdő” könyvét. (Ez betű szerint így történt: az elkészült kézirattal egy pénteki napon kopogtatott be a kiadóba, és a munkaidő letelte előtt néhány pillanattal már csak egy műszaki szerkesztőnek adhatta oda a művet.) És az Esőváros tehetséges írójának nemcsak a Magvető adott rangot, hanem a Bánki is elismerést szállított vele a Magvetőnek.
Ez az időszak egybeesik a magyar regény történetének — talán nem túlzás azt mondani – egyik legerősebb korszakával: Nádas Péter ez idő tájt vált a Párhuzamos történetekkel világirodalom egyik legérzékenyebb személyiségévé, Esterházy Péter pedig a Harmonia Cealestissel, majd nyomában a Javított kiadással az önismeret európai klasszisává, Spíró György régiesen nagy (talán közép-európai?) prózaíróvá, Kertész Imrét pedig 2002-es Nobel-díja miatt laudálta (érdeme szerint) a világ. De hozzájuk fölzárkózva másképpen vált nagy prózaíró-egyéniséggé a csendes és elegáns Bodor Ádám. A kisprózában és novellában magaslatokat sikerrel megostromló Tar Sándor, kinek Szürke galambja egyelőre fölfedezésre vár. A Felvidékről ott van Grendel Lajos, aki a magyar prózai hagyományvilág elemeit saját esztétikájában a cseh és a szlovák tradíciókból nemesítette meg. Márton László, Parti Nagy Endre és Kukorelly Endre, vagy a Kosztolányi származásvidékéről indítást kapott, és az örökségével jó gazdálkodó Tolnai Ottó más-más elbeszélői magatartást választva, más-más eredményekkel emelkedtek a magyar próza élvonalába. De idetartozhat még oldalágon Sándor Iván Századvégi története (1987-1994), ez a látásmódjával, hűvös fegyelmével, a tragédiával és komor lírával, mélyen átélt melankóliával foncsorozott regény.
Bánki Éva két első regényének nincs posztmodern olvasata az én szememben. Ez talán összefügg azzal az irodalmon kívüli (ám fölöttébb beszédes) ténnyel, ahogy az Esőváros megíródott; létrejötte nem nélkülözi a regénykészítés romantikus sablonját, csakhogy bármennyire romanticizált is a mű létrejöttének fizikai körülménye, a lényeg máson van. A tények: a regény ötlete, mintegy megvilágosodásszerűen 2003 Halottak Napján jött; szöveggé formálása pedig roppant kevés időt, mindössze három hónapot vett igénybe, mégpedig – ha hinni lehet a szerző későbbi nyilatkozatainak — mindenféle prózaírói gyakorlat nélkül. A kétkedés az írói rutintalanság fölnövesztésének szólt, miszerint addig a prózaírást nem művelte Bánki; addig csak versekkel foglalatoskodott, saját bevallása szerint a húszon és harmincévesen évesen fejben megírt verseit elfelejtette, ezek a költemények azonban a prózaírással párhuzamosan visszatértek az emlékeiben. Az Esővárosnak is van költői előzménye, mégpedig egy azonos című versciklus, ezt azonban nem ismerjük. (Ha fejben ír és tárol, akkor rajta kívül senki sem ismerheti meg ezután sem.) A vers számára fölkészülés a prózaírásra, ahogy az írónő mondja, kedvesebb és invenciózusabb időtöltés, mint könyvtárak mélyén gubbasztani. Nincs jogom kétségbe vonni, hogy ez így van, de ez csak „irodalmi” értelemben őszinte vallomás, sőt mivel az alkotási folyamatba vezet be, arra is rávilágít, hogy minden szerzői tudatosság, önművelés mellett Bánki az irodalmi véna, az ösztönös tehetség, az alkotás folyamatában pedig az ihletettség és az intencionáltság a legfontosabb elv.
Ezzel együtt sem félek kimondani: Bánki Éva hatalmas műveltséganyagot mozgat olyan önfeledt írói/elbeszélői örömmel, epikai tudással, hogy ez ritkaság manapság. Vagyis minden meg- és eltanulhatót szinte tud az irodalomról és az írásról, de ez nemhogy megbénítaná, ellenkezőleg bátorrá és merésszé teszi. Eredetisége nem lehet kétséges, ám ezzel már a saját magam is abba az értelmezői megszokás csapdájába esek, amelyet illik kikerülni. Vagyis hogy minden erénye mellett, hibákat, utánérzéseket leljek föl a szövegben, mindenáron. Nem teszem.
Az eredeti írónál azonnal meglátszik az , hogy milyen kulturális, műveltségi tradícióhoz kapcsolódik, honnan szívta föl az „irodalomismeretét”. Bánki Éva bizton több irodalmi hagyományhoz is vonzódik egyidejűleg. Választásaiba éppúgy beletartozik a Puszták népe szövege, mint Móricz Zsigmond többségében megrendítő nyelvi erejű, vagy Tar Sándor szociális töltetű prózája; talán ezeknél is több, már-már érzéki kapcsolódás fűzi az írónőt a XX. század második felében létrejött latin-amerikai próza látásmódjához, sűrű szövésű prózanyelvéhez, nevezetesen Gabriel García Marquezéhez. Ez az utóbbi vonzalom nem annyira meglepő, mint amilyen szívet szorongató és melengető az első; a hetvenes évek óta világszerte mérhetetlenül sok prózai program alapját képezte a Száz év magány írásmódja, meseszövése, poétikája, témája. Ám, ha arra gondolunk, hogy az írónő egyik interjújában azt mondta: bizony komolyan megkísértette a gondolat, hogy spanyol nyelven írjon regényt, hogy spanyol író legyen, akkor ezt Bánkinál többnek kell tekinteni, mint a dél-amerikai próza és prózaíró egyszerű ajánlatánál, amit Bánki elfogadott. (Az Esővárost, ezt a „valahogy nagyszülei történetére” hajazó családregényt majdnem spanyolul kezdte el írni Bánki.) Az sem véletlen nagy műveltségi irodalomtudós szerző esetében — és ez képezi a hagyomány harmadik ágát –, hogy Umberto Eco alakja, és az általa bemutatott európai író névjegy is fölsejlik módszertani és témaközelítési mintaként a háttérben. (A filozopter regényíró magyar etalon-figurája, A Pendragon legendát író Szerb Antalt is Bánki több kritikusa e listára helyezte; továbbá még Závada Pál, Darvasi László, Talamon Alfonz. És persze, akarva, nem akarva, Szabó Magda.)
Az író számára — kevés kivétel nyilván akad – meghatározó, vagy egyedüli jelentőségű annak az irodalomnak a hagyományvilága, amelybe beleszületett, és amely anyanyelvét, később írói nyelvét adja. A nyolcvanas évek nagy prózai föllendülése elképzelhetetlen Magyarországon a sok mindent sokféleképpen felülíró (de azért nem kiszorító) Kosztolányi-Ottlik minta követése nélkül. Ne feledjük viszont, hogy a regényről és az írói létformáról legfinomabban gondolkodó Nádas Péter kevéssé vagy egyáltalán nem kapcsolódik Kosztolányihoz és Ottlik Gézához, Mészöly Miklós kísérletező kedvű érettségéhez ellenben igen. A nyolcvanas években jelentősnek mondott Sátántangó szerzője, Krasznahorkai László pedig egyikhez sem. Vagy, ahogy fentebb említettem már, a felvidéki magyar irodalmat korszakosan átalakító, jelentős elbeszélő, Grendel Lajos pedig a cseh, a szlovák irodalmiságból is merített, nemcsak a magyarból.
E sorok írójával folytatott folyóirat-beszélgetésében (Egyenlítő, 2008. június) egyébként az írónő erre a kérdéskörre kitérve a következőt mondta:
„Nemzedékemmel együtt Kosztolányi-kultuszban nevelkedtem. Ismerem és szeretem Kosztolányit és Ottlikot, de én nem kötődtem a nevükkel jelzett irodalmi hagyományhoz. Rám sokkal nagyobb hatással volt a társadalmi regény Móriczcal, Tar Sándorral fémjelzett hagyománya – miközben a Móricz-prózát korlátoltnak, túl egysíkúnak,és rusztikusnak, olykor didaktikusnak éreztem. Hogy is van ez? Olyan férfit szeretsz, akivel tíz percig sem tudsz együtt üldögélni. Egyetemista koromban volt egy elméletem: a latin-amerikai írók – a modern és posztmodern hagyományhoz bátrabban kapcsolódva, és persze jóval kevesebb ideológiával – megvalósították azt, amiről a népi írók álmodoztak Európában. Lehet, hogy ez az elmélet vitatható, de nekem a latin-amerikai próza segített lazítani a magyar társadalmi regény örökségén. A ma élő magyar írók közül Bodor Ádám a kedvencem, de nagyon sok írótól tanultam, és nem vagyok elkötelezett egyetlen irodalmi hagyomány mellett sem. Az Aranyhímzésben és a Dekameronban pedig ettől a móriczi örökségtől is eltávolodtam.”
Bánki művészi felismerése az volt, hogy a fönt jelzett világirodalmi epikai hagyományhoz csakis olyan magyar prózafelfogás passzítható, amely magába fogad és működtet minden jól kiaknázható tradíciót és kánont, nem pedig leválaszt, eltaszít, és ellök: ezeket a könyveket egy művelt, olvasott, a megszerzett ismereteket a saját világához hasonító, képzett író írta. Továbbmegyek, olyan író, aki pontosan érzékeli, hogy mi az irodalomban a minta, mi a hagyomány, és hol lehet, vagy kell egy vérbeli írónak a „hagyományeltérés” módszerével, és fogásaival élnie. Emellett még ott van egy másik fontos és komoly munkaeszköze, az atmoszférateremtő-képesség. Ez Bánki Évánál nem csupán kötelességszámba menő regényírói, műfaji konvenció magas szinten történt elsajátítása és gyakorlása, hanem annak a lerögzítése, hogy a műveinek sajátos levegője van, melyet nyelvhasználatával, nyelvi szemléletmódjával ér el. Egyszerű példa: az Esővárosban másként beszélteti paraszti világból származó szereplőit, mint azt az eddig hagyományosnak gondolt parasztábrázolásból megszoktuk. A nyelvhasználat formája a szereplők és a helyszínek történeti gyökereit, viszonyrendszerét tárják föl, és mutatják be. Az Esőváros és az Aranyhímzés prózaszövegének nyelvi hátterében ez jól átgondolt írói stratégia működik.
Az időrendben utolsónak megjelentetett műve, a Magyar Dekameron is rákapcsolható arra a belső áramkörre, amelyen az első két regény mozgott: most is történelem menete, ide-odabillegése, állapotrajza izgatja. Az író a történelem folyásának ábrázolásakor most az epizód-sorokra bontást választotta. De azonnal látszik, hogy a távolságtartás ebben a regénnyé összenövő vagy összefűződő nagynovella-sorozatban más; minden közelibb, képlékenyebb, porózusabb, és leleplezőbb. Az első két kötet történelmi látomássorozatként is olvasható, a Magyar Dekameronban kisebb a távlat, kevesebb a távlatosság, de több a sejtelmesség, és még több az áthallás. Közelibb és kevertebb a történelem, de írói bátorságra vall, hogy történelemként ábrázolódik az epikai anyag Bánki kezén. Ez a kibontott aktualitás — minden bizonnyal a magyar rendszerváltozás és környéke lehetett az ihlető forrás –, még a koraérett mű benyomását kelti bennem. A Magyar Dekameron nem a klasszikus minta újraírása, bár Boccacció óhatatlanul sorvezető; újraformázás is csak abban az értelemben, hogy minden sorában ott leledzik a mesélés öröme, mi több itt-ott megcsillanó erotikus gyönyöre is. Modernizált világban mesélnek ezek a szereplők, és modernizált világban beszél a narrátor is. Ebben a tekintetben az egyik legérdekesebb, és az írói célt legtisztábban artikuláló szöveg a Vadhattyúk című Andersen-átirat. Csakhogy ez a modernizált világ furcsa módon heterogén, és nem áll úgy össze, ahogy összeállt az Esőváros, és az Aranyhímzés írói univerzuma. Nincs meg benne az utóbbi tömörsége, nincs meg benne az előbbi poétikai, költői ereje, frissessége, és újdonsága. Érzek benne bizonyos makacs félreértést, amely talán Bánki következő könyvében teremtheti meg gyümölcsét: a szövegbeli Határvidék átmeneti élete nem rokonszenvez sem az íróval, sem az olvasóval. Ha ez majd valamely drámai súlypont felé eltolódik, akkor lehet (a Magyar Dekameronnál) izgalmasabb az, ami abból kikerekedik.
Bánki Éva szeretetreméltóan becsvágyó regényíró, nagyszerű könyvekkel, imponáló teljesítménnyel, sugárzó okossággal, és még több várakozással, ígérettel. Ez remélem kiderült kritikai laudációmból is. Kevesebbel nem is érdemes nekivágni az irodalom művelésének. Könyveinek szuggesztív hatása átragad az olvasóra; a történetszövés és a cselekmény iránti rokonszenves elkötelezettsége pedig több mint nagyszerű. Sok olvasót hódít meg, és hódít vissza a szépprózának.
Vajon tehet-e ennél többet és mást író mindnyájunk szívügyének, az irodalomnak?