– Mindannyiunk lelkét megülte a tegnapi este sok szomorú története – szólt Fiammetta. – Az a sok baljós szülő és a sok szerencsétlen gyermek, akik úgy látszik, mind csalódást okoztak a szüleiknek. Idézzünk meg most hát olyan szerelmeseket, akik a történelem csapásai alól a szerelem segítségével menekülnek meg.
A lángocska a kristálygömbben megreszketett, ám a Hang mégcsak nem is üdvözölte őket, mi több, úgy tetszett, nem is az elején kezdi a történetét.
– Nem a bukás kergetett fel a rossz vonatra, és nem is a sok cigaretta okozta émelygés. Szomorú, esős este volt, csak kóvályogtam Kelenföldön, és azon töprengtem, megy-e még vonat Baranyába. Körülöttem hajléktalanok bóbiskoltak, a tábla az információs pultnál csak a délutáni vonatokat mutatta. Hánykor indul, kérdeztem a lányt a pénztárablakban, aki lehajtott fejjel egy vaskos kendőbe burkolózott. Ki tudja, sóhajtozott.
De kérem, nézze meg, hogy a vonat hánykor indul. A lány lapozgatott a menetrendben, aztán az óraátállítás miatt egy másik menetrendben, majd egy harmadikban, és közben egy nagy vödröt húzva, elvonult mögöttünk egy magában szitkozódó takarítóasszony. A kilenc húszas lesz, mondta ásítva a lány, talán a kettes béből indul, esetleg bemondják a hangszórón. Olyan egykedvű volt, hogy szerettem volna egy kicsit meghökkenteni. Mi a véleménye a háborúról, kérdeztem, de lány csak megrázta könnyedén a vállát.
Felemeltem a bőröndömet, és a káromkodó takarítónő nyomában szép lassan elindultam az aluljáróhoz. Baktattam a lépcsőkön, és próbáltam kitalálni, mi történhetett. De történni talán nem is történt semmi: a tanáraim szerint mi örökösen háború és béke között élünk. Egyesek úgy vélik, minden rendben van; a világ nem harc, csak a gonoszok hiszik ezt – azok a gonoszok, akik kedvüket lelik a méregkeverésben és a palotaforradalmakban. Mások viszont azt hirdetik, csak a bolond nem látja, hogy polgárháború dúl, és testvér testvér ellen harcol. Hogy van-e háború, azt senki sem tudhatja pontosan, az egyik újság kitartott az örökös béke eszméje mellett, a másik pedig az örökös háborút hirdette.
A szüleim nem is olvasnak már újságokat. Míg éltek a nagyszüleim, ezerszám tették el a lekvárokat, a befőtteket, aztán apám gyűjtötte az elemes rádiókhoz való alkatrészeket, és most minden szekrényünk tele volt ágyneművel, kristálycukorral, csavarokkal, mert a szüleim úgy emlékeznek, az igazi háborúban nem volt ennivaló, és nem volt alkatrész a rádiókhoz. Én soha nem gyűjtöttem semmit. Csak növesztettem a hajamat, ahogy a nagyanyám emlegette megrovóan, és készültem arra, hogy egyszer egyetemre járjak. Te kijutsz egyszer innen, mondogatták a szüleim.
Most odaálltam a föld alatti folyosón a “kettes bé” elé, de nem volt kitől megkérdezni, tényleg megy-e még Baranyába vonat. Az aluljáró tábláján csak a délelőtti vonatok célállomását jelölték: Siklós, Siklósszállás, Siklóstanya. Úgy rémlett, jártam valaha ezeken a helyeken, de nem emlékeztem, hogy szomszédosak lettek volna. Talán valami szótár van a központban, gondoltam, ezért az információs táblán ABC-rendben sorolják fel az állomásokat. Átvillant rajtam, hogy hazafelé egyszer sem ment át Siklósfalván a vonat, de meguntam a töprengést, inkább két ismeretlen asszonyt figyeltem, akik kosaraikból hagymát öntöttek át egy katonai hátizsákba.
Nekem nem lett volna lelkierőm piacnap után a hátamra szíjazva hazacipelni a zsákokat. Amúgy semmihez sem volt soha lelkierőm, nyaranta képtelen voltam felkelni, vasárnaponként a hajamat egyedül befonni. Ahogy felkeléskor a fürtökkel babráltam, eszembe jutott, hogy szalag helyett miért nem az ujjaimat fonom a hajamba, vagy ha nem az ujjaimat, akkor ujjperceket vagy levágott körömdarabkákat. Ilyenkor képtelen voltam a fésülködést befejezni, úgy éreztem magam, mintha levelet olvasva megállítana a szorongás a mondat közepén. De nem tűnődhettem tovább, katonák gyűltek az aluljáróba. Lesütöttem a szemem, a falhoz lapultam, de ahogy elmentek mellettem, belekaptak a hajamba, az egyik katona belecsípett a karomba. A hajamat most is kieresztve hordtam. Mikor éreztem, hogy nincs erőm bemenni a vizsgára, kitéptem a hajamból a csatokat.
Tudom, ha befonom a hajamat, azt gondolják, rendes, falusi lány vagyok, ha pedig kieresztem, azt hiszik, zsidó. Nincs más választásom, ha csak át nem festem a hajam, vagy kopaszra nem nyírom – ámbár nem tudom, mi leplezhetne le még ezután: a szemem, a fülem, a nyakam, vagy az orrom. De most nagy hangzavar támadt a “kettes bé” tájékán: a katonák nézegették az információs táblákat, szitkozódtak, és mobiljukon hívogatták a jegypénztárat. Úgy igazgattam a hajam, hogy minden fürt az arcomba hulljon, és próbáltam magamra, befelé figyelni, hiszen a hajamról mindig eszembe jutottak a dolgok.
Egyik nagyapám nagygazda volt – ma is az ő régi házában lakunk –, anyám apja pedig zsidó kisember, ezt a kisembert anyám olyan félve szokta mondogatni, mintha a nagy már megbocsáthatatlan lenne. Ezen az ágon persze nincsenek rokonaim, kiskoromban azt hittem, még soha senki nem látta a nagyapámat, talán anyám sem. De hogy a világ igazságos legyen, ahogy ment vagy nem is ment előre a polgárháború, hol az egyik, hol a másik nagyapámat kellett szégyellnem. Az egyetemen mind a kettőt.
A Szilvi túl zárkózott, a Szilvi mindig bújócskázik, mondták az egyetemen a csoporttársaim, akik vagy ide vagy oda tartoztak, és mindig pontosan tudták, hogy van-e háború vagy nincs háború. Ám most kiürült az aluljáró, és én is gyorsan felmentem a peronhoz, de a lehető legtávolabb álltam meg a katonáktól. Hogy ne is lássam őket, újra a szemem elé húztam a hajam. Egyedül akartam lenni, felkészülni rá, hogyan magyarázom meg ezt a mai vizsgát a szüleimnek.
Szemerkélt az eső, mikor felszálltam a legutolsó kocsiba. Ahogy lehuppantam a műanyag ülésre, elfogott a semmihez sem hasonlítható öröm, hogy egyedül utazom, és az esőszálak surrogását hallgatom. Ám az eső nekieredt, dobolása szinte átszakította a vonattetőt, mintha egy láthatatlan acélfésű akarná a hajamat kisimítani. De hamar elmúlt a jókedvem, hiszen eszembe jutott, ott tébláboltam a pénztár előtt, de elfelejtettem jegyet venni. Így vagyok a sálakkal, esernyőkkel is, egy ideig görcsösen szorongatom őket, aztán megfeledkezem róluk. Bámultam az éjszakába nyugtalanul, és persze rettegtem attól, hogy egy vaksi állomáson leraknak a vonatról. A félelem erősebb volt, mint az eső, és én a perceket számoltam, hátha így hamarabb érek Mohácsra.
De a vonat vagy a végzet mégsem hagyta magát. A mozdony prüszkölt, lassított, ám mikor a félelem elviselhetetlen lett, mégis megemberelte magát. Újra eszembe jutott a sok Siklósfalva vagy Siklóstanya, de túlságosan nyugtalan voltam ahhoz, hogy az állomásneveket leolvassam, így legalább úgy érezhettem, névtelen helyeken suhanunk át. Pedig itt is élhetnék, gondoltam, és közben izgultam, nehogy valaki az én kocsimba szálljon, és beszélgetni kezdjen.
Így ment ez évek óta, már a legkisebb dolgok is fárasztanak vagy félelemmel töltenek el. És mintha a vonat is úgy viselkedne, mint én a vizsgáim közben: a nyílt pályán egyszer csak nyekkent egyet. Kipislantottam, és láttam, a katonák vígan adogatják le az ablakon át a fegyvereiket, a parasztasszonyok meg a fejkendőjüket igazgatva már mennek is a mezőn előre.
Semmilyen állomásépületet nem láttam, még csak házakat sem. Azt sem bántam volna, ha most kitör a háború, csak azt nem tudtam, hogy ilyenkor mit kell tennem. Vártam egy kicsit, aztán levettem föntről a csomagomat, és most jutott csak eszembe, ha egyedül utaztam, minek kellett felraknom a bőröndöt a csomagtartóba. Most már gyorsan leugrottam, de a vaksötét tájon megint elfogott a félelem. Hogyan fogott el, kérdeztem magamtól. Hiszen eddig is kézen vezetett.
De most mintha a félelem is elhagyott volna. Eszembe jutott persze, hogy már a “leállás” miatt izgulhatnak a szüleim, nem az elmaradt vizsga miatt. Mekkora szerencse! Képzeljétek csak, egyszer sötét éjszaka leállt a nyílt pusztán a vonat, kezdem majd mesélgetni otthon – de tudtam, ez csak képzelődés, soha nem tudnék apámnak vagy anyámnak egy összefüggő történetet elmondani.
Kislány, mi történt veled, kérdezte a sötétből egy reszelős hang. Összerázkódtam, nem mintha a hang ellenséges lett volna, inkább mulattatott, hogy a sötétben csak egy fehér szakállal keretezett hatalmas fejet látok. Közelebb léptem, megbámultam a bácsit, aki olyan volt, mint egy kezeslábasba bújt vidám törpe. Már megint háború van, kérdeztem, bár sejtelmem sem volt, vajon az öreg az örök békében hisz, vagy az örök háborúban. Kisincsko nyitvo ktyász, mondogatta vígan a törpe, és ahogy felálltam a bőröndömről, meglóbálta előttem a lámpáját.
Bányászlámpa volt, és én zavaromban megkérdeztem, hogy az öreg hol bányászik, és hova mentek a katonák. Kiskuncsojascs, mormogta az öreg, és én teljesen megzavarodtam, hiszen Kelenföldről indultunk, és nem emlékszem, hogy egyszer is átkeltünk volna a Dunán. De nem maradt időm töprengeni, az öreg felkapta a bőröndömet, és rángatta a kardigánom ujját. Nagyon fáztam, mert a nyár olyan hűvös volt, mintha maga sem tudná eldönteni, ősz legyen vagy tavasz. Na, gyere, gyere, knyomicsno nye, mondogatta az öreg, és közben a zseblámpája pislogó félköröket rajzolt a sínekre.
Forgattam a fejem, de most sem láttam villanyoszlopot, bódét, állomásépületet. Miért állt meg a vonat, kérdeztem, ám mintha a kérdést nem a mókás bányász hallotta volna, hanem maga a szerelvény, amelynek most varázsütésre elsötétültek az ablakai. Gyere, gyere, mondogatta az öreg, és már nem csak a kardigánomat húzogatta, hanem belemarkolt a karomba; siess, kislány, siess, hajtogatta. Míg rohantunk a síneken át, láttam, mégsem kihalt puszta a táj, hanem tele van reszkető nejlondarabokkal, gerendákkal, féltéglákkal. Pomáscsikoje, mormolta az öreg a fogai között, és a könyökömnél behúzott egy félig földbe vájt odúba. Valami elhagyott raktár lehetett, jól láttam az ablakon a rácsokat.
Mihelyt betette utánam az ajtót, az öreg elkezdett folyékonyan beszélni. Ma csak főtt krumplit eszünk, hetek óta nem járt erre egy kóbor kutya sem, mondta. Siklóstanya mellett van egy szép kis kertje, de elmosta az eső a szilvákat. Hatalmas kár érte, nem marad a télre semmi, megrohadt a gyümölcshús a fán vagy a levegőben. Összerándultam a gyümölcshús szótól, a szememet csípte a petróleumszag, ráadásul az öreg a lábamra ejtette a bőröndömet. Régies utazótáska volt, talán még valamelyik nagyapámé – bár nem emlékszem melyiké, a nagygazdáé vagy a “kisemberé”. Hirtelen megéreztem, utoljára látom a bőröndömet, ez a tárgy is alig várja, hogy búcsút vegyen tőlem.
A felélénkülő, petróleumszagú sötétben, egymásra hányt takarók mélyén ott motoszkált egy kövér öregasszony. Először a hatalmas fejét, aztán a hálóingbe bújt hatalmas karját láttam. Gyere, virágom, ekricsa, ekri, ekri, csa, csa, mormolta. Az idegen nyelv, amin az öregasszony duruzsolt, nem is hasonlított a bácsiéhoz, egészen másfajta lejtése volt – és eszembe jutott, az öregek ezzel a handabanda-nyelvvel csak meg akarnak félemlíteni. Vagy valaha messziről jöttek, suhant át rajtam, aztán letanyáztak itt a sínek mellett, és végül elfelejtették, milyen közös nyelvet is beszéltek. Az öregember egy pléhtányérban héjában főtt krumplit hozott, és elmesélte, gazdák voltak, híres és jó gazdák, ám most menekülnek, és abból élnek, amit összeszedegetnek a sínek mellett.
Hát mégis igaz, hogy háború van, gondoltam; néhányan kénytelenek otthagyni a falujukat, és azt eszik, amit a sínek mellett találnak. Gyönyörű hajad van, sóhajtozott az öreg, és tudtam, most összehasonlítgat a sínek mellett talált zsákmánnyal, egy félig elszívott csikkel, egy kidobott bőrönddel, egy tarlórépával. Gyönyörű hajad van, mondta, szeretem én a szép, dús vereset, és megkért, evés után hadd mutassa meg majd a portáját. Milyen portát, bácsi, kérdeztem. A szobában nem voltak bútorok, az öregasszony is mocskos plédeken hevert.
Régen még hímezgetett szegény feleségem, mondta sóhajtozva az öreg. Aztán szegény feleségem igen beteg lett, súlyos beteg, ágyban fekvő beteg, mesélte. Mihelyt jóllaktam, átkísért egy másik bódéba, a “szerszámokhoz”, ahol a sok limlom tetején egy szétszedett fűnyíró, egy benzineskanna és egy díszkard hevert. A vadlovak ellen, magyarázta az öreg, hiszen október táján a mi udvarunkon gyülekeznek. Nem tudtam, hogy a Határvidéken szabadon kószálnak a vadlovak, és azt sem hallottam, hogy a vadlovak ellen karddal védekeznének, de az öreg most más kincseket húzogatott elő: kékes fényű parókákat, kertészeti szakkönyvet, malachit cukortartót.
Csak ne félj tőlem, te lány, neked adom ezt is, és ha megjön a jó idő, adok barackot is. Kezdtem elhinni, hogy az öregember a szavak jelentését nem, csak a magyar nyelvtan szabályait ismeri, a barackokat, vadlovakat majd akármelyik másik mondatba behelyettesíti, de fura módon igen jól éreztem vele magam. Örmények a szüleim, örmény hercegek, mondtam, hogy a további hazugságoktól elriasszam, de az öreg nem látszott ijedősnek, csak rám mosolygott, és megfogta a mellemet. Gyere te, lány, mutatok mást is. Magához rántott, és azt sugdosta, hogy annyit ehetek náluk, amennyit akarok, és ő meg a “szegény asszony” soha nem fognak bántani.
A “szegény asszony” ott járt-kelt a szobában, amikor visszatértünk. Olyan kövér volt, hogy lassan, nyögdécselve mozgott, és azért zsörtölődött, mert egy szemet meghagytam a krumpliból. Nincs igazság, nincs igazság, hajtogatta nagyokat sóhajtva, és én úgy megijedtem tőlük, hogy felvetettem a fejem, és újra megkérdeztem, melyik faluban vagyok. Necsáji benc, rikoltotta az öreg, és míg beletúrt a hajamba, leszorított az egyik kezével az ágyra. Biztos voltam benne, hogy csak színlelik, hogy idegenek, ezek a szavak semmit sem jelentenek, de az öreg már letépte a szoknyámat, az egyik kezével belemarkolt az ölembe. Azt suttogta, ha majd szeretem, akkor jó kislány leszek.
Éreztem a ruháiból felcsapó zsírszagot, ez az igazi vadló-szag, gondoltam, és lehunytam a szemem. A szag kellemetlen volt, ámde nagyon otthonos, és egyszercsak elindult felénk az öregasszony. A hatalmas arc, a nyitott szemek megálltak fölöttünk elgondolkodva. Igen, igen, mormolta az asszony lassan.
Így telt el lassan tizenkét esztendő. A hajam még hosszabbra nőtt, ámbár nem bajlódtam csatokkal, szalagokkal, ahogy régen a szüleim elvárták tőlem. A tizenkét év alatt csak az öregek karattyolását hallgattam, közben nem is beszéltem idegenekkel. A vonatablakokból kidobált újságokat olvastam, így mindvégig nem tudtam, hogy béke van vagy háború.
Minden tavasszal géppuskás katonák rohangáltak a pusztában. Jelszavakat rikoltoztak, puskákkal hadonásztak, mi pedig hajnalonként végigjártuk a síneket, hogy összeszedjük a töltényeket, katonasapkákat. Többször is robbanás rázta meg a levegőt, és a mező tele lett sikoltozó sebesültekkel, de sohasem tudtuk meg, hogy ezek vagy azok az egyenruhások melyik hadsereghez tartoznak. Utánuk hetekig csak kísértetek jártak a falvakban. Hol tart a háború, töprengtem, de a sínek mellett talált újságok is összevissza beszéltek.
Ahogy sokáig azt sem tudtam, hogy én és az öregek az Alföldön vagy a Dunántúlon lakunk-e. Telt-múlt az idő, és egyik ősszel felakasztott katonákat találtunk a töltés mellett. “Halál a berengárokra!”, írta fel egy kéz krétával a katonák kabátjára, de mi nem tudtuk, kik azok a berengárok, és hogy kerültek a Határvidékre. Ez az egész kalamajka a nescse krukkal, a berengárokkal, a vadlovakkal, a hol itt, hol ott feltűnő menekültekkel engem titokzatos módon a Balkán-háborúra emlékeztetett – amiről azt írták az újságok, hogy már véget ért régen. Az öregek nevét sem tudtam meg a tizenkét év alatt, ahogyan én sem árultam el, hogy hívnak. Lehet, hogy nem is szántszándékkal titkolóztam, csak szégyelltem a “Szilvit”, ezt a nevetségesen divatos és közönséges nevet, amely jó szüleim korszerűségbe vetett hitét fejezte ki. Persze fogalmam sem volt, mi történhetett velük.
Ám teltek-múltak az évek, és amilyen különös életet éltünk, lassan talán a Szilvi névvel is meg tudtam volna békélni. A napok egyhangúak voltak, “szedegetéssel”, sétával vagy álmodozással teltek, és én nem éreztem azt a félelmet, amit régen a családom körében vagy az egyetemen. Az öreg nemcsak hulladékot gyűjtött, hanem eljárogatott a tanyákra napszámba is. Ha nem volt semmi dolga, akkor kirándultunk: szedret szedtünk, fürdeni jártunk, vagy csak sétáltunk.
Egyszer az öreg a fejébe vette, hogy a “szerszámoskamrában” papagájokat fog tenyészteni, hogy divatos csizmát, mobiltelefont vehessen nekem. Ez az öregember nem is volt annyira öreg, rájöttem, azért szólítom így, mert a szüleim a szegényeket életkoruktól függetlenül szerették “leöregezni”. Ha megfáztam, vagy megfájdult a torkom, hársfateával itatott, és idegen szavakat mormolva szorongatta a kezem, amíg a láz alább nem hagyott. Télen szerette fésülgetni a hajamat, minden tincsemnek külön nevet adott, és azt ígérte, ha nem hagyom el őket, arannyal borít tetőtől talpig.
A nevemet nem árultam el, de szinte mindent elmeséltem neki a gyerekkoromból. Az első történet után magam is meglepődtem, hiszen régen rossz mesélőnek tartottak a szüleim. Csak a “szegény feleségem” szakított minket néha félbe, aki a pokrócokon heverve azt kiabálta, micsoda szégyen, hogy disznók helyett kurvákat tart a portáján. Egyetlen öröme volt csak, ha szeretkezés közben az arcomba bámult, vagy arról mesélhetett, hogy ő volt a legjobb tanuló az iskolában. Hol volt ez az iskola, néni, kérdezgettem. De az öregasszony egyre csak krákogott azon a furcsa halandzsanyelven: krikurejescs, krávko, krá. Szegény feleségem, nagyon beteg, sóhajtozott az öregember, aki az asszony minden kívánságát leste. Soha nem vitt rá a lélek, hogy megfojtsam, pedig a bácsi – hiába volt alacsony és idős – olyan férj lett volna, mint amilyet a szüleim kívánnak.
Ebben a földbe vájt odúban vagy az öreggel a sínek mellett olyan nyugalmat éreztem, hogy kedvem támadt verseket írni vagy elővenni a régi tankönyveket. Mellettünk falvakat égettek fel, a pusztát minden nyáron elárasztották a zokogó vagy vérző menekültek, de én verseket írtam a hajnalban ébredő Budapestről, gyerekkorom kisvárosi temetőiről, majd elkezdtem egy mulatságos elbeszélést a nagyszüleimről. Mintha varázsgömbben láttam volna a dolgokat, a bácsival sétálgatva ábrándoztam a felégetett falvakban, vagy nézegettem a kelő napot egy szürke hárászkendőbe burkolva. Te lány, te lány, mi lenne velem nélküled, mondogatta az öregember, és egy elhagyott iskolaépületből talicskával könyveket hordott nekem. Fura módon se én, se ő nem lett öregebb. És én nem törődtem az élőkkel, a családommal – biztos voltam benne, hogy fel sem ismernének.
Ám az egyik tavasszal abbamaradt az örökös fegyverzaj, és katonák helyett polgári ruhás földmérők jártak a határban. Az egyetlen óbégató hang az öregasszonyé volt, aki a békére való tekintettel minden reggel más ennivalót követelt. A levegő megtelt tervezgetéssel, már mi sem éltünk az eget kémlelve, mint régebben – az öregember fontolgatta, hogy beköltözik az egyik faluba.
De hiába is fontolgatta – a tizenkét év elteltével visszaköltöztek belém a szüleim gondolatai. Letisztáztam a verseimet egy keménytáblás füzetbe, és egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy ilyen állatias, primitív körülmények között csak elrontanám az életemet. Egy ködös kora reggel aztán erőt vettem magamon, és nagy levegőt vettem. Szia, papa, most el kell mennem, mondtam az öregembernek. Aztán összeszíjaztam a könyveimet, és néhány rongyomat belegyűrtem egy katonai hátizsákba.
A bácsi zokogott, szorongatta a kezem, és megígértette velem, akárhova is visz a sors, értesítem, hogy egészséges vagyok, és jól megy a dolgom. Addig kislány, minden szép ruhát, minden könyvet elteszek neked, ígérgette, csak gyere haza minél előbb, ne hagyj cserben. Vacogós időben vártuk a vonatot, ólmos eső hullt, de én csak könnyedén intettem az öregnek, Aztán gyorsan felszálltam a kocsiba, ámbár nem voltam biztos abban, hogy nem most rontom-e el az életemet.
De már ott ültem arccal a menetiránynak. Feltettem a csomagtartóra az összeszíjazott könyveket, a katonai hátizsákot, hiszen most sokan voltak a fülkében. Vígan körbetekintgettem, mert kedvem támadt gyönyörködni a mosolygós, reménykedő arcokban. A nap kisütött, mihelyt a kanyarodóban az öreg eltűnt a szemem elől. Ahogy megérkeztem Pestre és szállást találtam, igyekeztem megfeledkezni róla, és felkutatni a régi évfolyamtársaimat.
Budapest gyönyörű volt, friss és mosolygós, de nem volt miért ott maradnom, egyetlen régi ismerősömet sem találtam, így hát hazautaztam Mohácsra. Bár minden újság azt írta, hogy a Határvidéken száz éve nem volt háború, a helyi zavargások is véget értek, virágzik a piacgazdaság és erősödnek a civil szervezetek, én mégsem találtam meg a szüleimet, csak a spájzban a befőtteket. Egyszerűen nyomuk veszett, mondták a szomszédok. Egyik éjjel a szabadcsapatok elhurcolták őket. A gyerekkori barátnőm szüleit is elhurcolták, pedig ők mindig hittek az újságoknak, és soha nem gyűjtöttek befőtteket. Próbáltam tudakozódni a helyi hivatalokban, de azt üzenték, igyekezzek munkát találni, és ne zaklassam őket a kérdezősködéssel.
Újra megálltam gyerekkorom kisvárosi temetőiben, melyek tele voltak ismerős és ismeretlen nevekkel – ezek között felfedeztem a testvéreimét is. Leveleztem a hatóságokkal, emberjogi szervezetekkel, a Nemzetközi Vöröskereszttel, és jósoltattam a helyi halottlátóval. Közben kifaggattam szomszédokat, de tudomásul kellett vennem, hogy a családomból senki sem maradt életben. Apám barátai azt rebesgették, hogy életben van valahol egy igen távoli, Lajos nevű unokatestvérem – ám ezt a Lajost én korábban sem ismertem. Hosszú ideig nem volt gondom a megélhetésre, egy Háborús veteránok az újjáépítésért nevű szervezet küldözgetett némi pénzt a szüleim lakcímére, ám mikor ez abbamaradt, állás után kellett néznem.
A polgárháborúban olyan sokan eltűntek, hogy a munkaadókat – szerencsére – nem érdekelték az oklevelek. Dolgoztam halottakat felkutató szervezeteknél, biztosító társaságnál, aztán egy alapítványnál, amelyről ténylegesen soha nem derült ki, hogy kiket kutat fel és mivel foglalkozik. Nemcsak mobiltelefonom és divatos csizmám lett, hanem egy kényelmes lakásom is Budapest legszebb kerületében. És végre kedvemre való állást is találtam, szerkesztőként dolgoztam egy könyvkiadóban.
Ez a könyvkiadó elvárta volna, hogy reggeltől az irodában rostokoljak, így inkább megjelentettem a régi verseimet, begyűjtöttem minden díjat, így mint költőnő szabadon – ámbár mindenféle anyagi biztonság nélkül – utazgathattam rendezvényről rendezvényre. És már azt hittem, nem történhet többé velem semmi érdekes, mikor egy bécsi irodalmi fesztiválon összeakadtam Lajossal, az egyetlen életben maradt unokatestvéremmel. Egy német szerkesztő mutatott be minket, és én azonnal felkaptam a fejem, mikor koktélozás közben meghallottam a saját vezetéknevemet. Miután tisztáztuk, hogy rokonok vagyunk, gratulálni akartam, hogy Lajos életben van, de ő megelőzött engem.
Ó, Szilvi, milyen remek ösztöneid voltak, milyen ügyesen elbújtál a polgárháború alatt, mondta sóhajtozva. Elcsodálkoztam a tegezésen, de Lajos, ez a disztingvált, középkorú úr elmesélte, hogy karonülő koromban már látott engem egy régi szüreten. Nem tudtam mit felelni, csak kesernyésen bólogattam, és érdeklődtem, milyenek a német kiadóknál a munkafeltételek.
Mert talán megpályázok egy fordítói állást német nyelvterületen, magyaráztam az unokatestvéremnek. Lajos nagyon elcsodálkozott: befutott költő vagy, kérdezte, hát nem sajnálnád elhagyni az anyanyelvedet? Nem számít, mondtam Lajosnak. Majd kicsúszott a számon: az utóbbi időben nem írok verseket.
Amikor a hangocska elhallgatott, a meghökkenés belefojtotta a szót a firenzeiekbe. Töltöttek maguknak egy kevéske bort, aztán Pampinea csevegő hangon elmesélte, hogy ő már sok efféle történetet hallott. – Talán ti is emlékeztek, a híres Ginevra királynőre, akit a neves Lancelot lovag mentett meg? Vagy a tuniszi királylányra, akit a szicíliai herceg fia, don Rigoberto szabadított ki a fogságból? – Fiammetta a fejét csóválta: – Nagyon régi mesék ezek. Erről a Szilviről még azt sem tudjuk, hogy elégedett volt-e azzal, hogy megmenekült.
Mélázó, nyugtalan csend lett. Majd egy puskalövés hasított a távolba.
Giovanni, az írnok egy strigulát húzott a kéziratába. – Egy mese, egy lövés – mormolta.